Szekszárd Vidéke, 1891 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1891-06-25 / 26. szám
Tolnaixiegryei lESölgrsrels X-iapja. Szenvedése és viharja Átvonult a lelkemen Hitem álma messze szállott Nézd a fáknak ágirul Beteg virág beteg levél Egyre hull mindegyre hull! Vissza tér a régi álom ? . . Újra eljön a tavasz Minden piczi kis virágra Fellesz Írva a vigasz Virágzásra hervadás jő Nézd a fáknak ágirul Beteg virág beteg levél Egyre hull mig mind lehull! Szarvas Mariska. Hulló csillagok. Ki ne hallotta volna hírét annak a csodaszépségnek, kit Eszternek keresztelt a gondviselés, no meg a falu papja; ki ne csóválta volna meg fejét — Harmath uramat látva — hogy honnan telt ki abból a kis czingár emberből az a nagy virtus, amely ezt a tündér alakú leányt annyi külső szépséggel teremtette meg? Szép volt. Ellenségei sem tagadhatták, hogy szemre való teremtmény. Haja szőke mint az arany kalász; szeme fekete, mint a haragos éjszaka; szája picziny mint a hegyesre szopott czukor, nyaka mint a hattyúé, a keble — a keble. . . . — ennél a szónál még az öregebb fajta is lélekzett egy nagyot, ami ugyan sóhajtásnak is beillet volna, mert nem merte hangosan kiejteni azt a szót, mert félt, hogy belső nyugtalansága arczába kergeti a vért, amely köny- nyen árulója lehet szive titkos érzelmeinek. Vasárnap délután a nagykorcsma udvarán rendesen tánczra kerekedik a falu dísze, a fiatalság, járják härm ad fél szál czigány mellett a kopogóst; sokszor az öreg este se vet véget szilaj kedvüknek; hold világ melleit folytatják, aminek bár soha vége ne szakadna. Ilyenkor aztán több szabad, mert nem látják a vizsga szemek. Fordulás közben a leány arcza a legényéhez ér, de csak úgy véletlenül, s csak a jó Isten tudja, jno meg Erzsók asszony, hogy milyen jó lenne ha nem volna tilos — a tilos. Erzsók asszony a tilosat szereti, de csak már mint — tanú, mert az ö korában csupán ez hoz valamit a konyhára. * * * Pünkösd hétfője volt. A nap izzó tűzgolyóként lustálkodott az égen. egyetlen egy felhöcske sem mutatkozott a szemhatáron, mely eltakarta volna égető sugarát a szomjas föld elöl. A madarak fáradtan kerestek pihenőt a poros lombok alatt. A templomból szent ének volt hallható, melyben az igaz hivök esőért könyörögtek a mindenség urához. A fiatalság alig várta, hogy vége legyen a vecsernyének. Hogy is ne! mikor Harmath Eszter is elmegy a tánczra. Minden órát kettővel toldtak volna meg, hogy minél hosszabban bámulhassák azt a bűbájos leányt, kit csak oly ritkán láthattak, mint az üstökös csillagot, mert az apja úgy elzárta a nagy világ szeme elől, mintha félt volna attól, hogy fele szépségét le- bámnlják a fiatal menyecskék, kik most egy éve mentek férjhez. Bezzeg nem örültek a leányok. Szent, hogy megveri a szemeivel a legényeket — mondogatták. Csoda-fü van annak a talpa alatt, s akinek egyszer a lábára lép, menten a rabja neki örökre. Össze is beszéltek, hogy kimarják a mulatságból. Harmath Dénes uram a falu bölcsei között a nagy sarok asztalnál ült, ki tudja hányadik volt már a pohár, amelyet épen duzzadt ajkához emelt, midőn seregestül beállítottak hozzá a legények, kérve, engedje meg, hogy megkezdhessék a tánczot a falu királynéjával, csodaszép leányával. :— Miért ne, ha kedve tartja! — Köszönjük alássan! A leányokat meg majd megölte a sárga irigység annak a tudatában, hogy ök piros pünkösd másod napján, szégyen szemre petrezselmet fognak árulni. Sorsot húznak a legények, hogy ki legyen az első szerencsés, ki a »legszebbet« először forgassa meg amúgy istenigazában. A sors a bíró fiára esett. — Szépek közt a legszebb, jöjj egy fordulóra. A leány irul-pirul, hebeg valamit nagy zavarában, mig végre föláll, s követi a tánczra hívót. Együtt járják. A legény se csiba, szép is meg módos is,1 no meg hát a biró egyetlen fia is, ami még a másvilágon se tréfa szó. A legény csupa kedv, csupa élet. Sarkantyújával lerúgná azt az egy csillagot is, amely ép most könyökölt ki az égre bámulni a hold udvarát, amely esőt jelent. A leány szomorú mint a fűz lombja; járja, de nem kedvből, hanem kényszerűségből. Mit mondott volna az édes apja, ha kikosarazta volna a biró fiát? Szemeivel keres valakit, de az a valakit, de az a valaki még nincs ott. Talán rá se gondol. Pedig ö meghalna érte, ha tudná, hogy csak egy csipetnyit is jóindiiíattal van hozzá az a valaki. Uj nótát kezdenek. A leány egyik legényt a másik után kosarazza ki. Ez tetszik a leányoknak, de nem a legényeknek; ezek megha- ragusznak, s Eszter azon veszi észre magát, hogy alig akad párja, mind elfordultak tőle. De mit bánja ö! Egyedül szeret lenni gondolataival, s azzal az imádott képpel, mely egész lelkét remegéssel tölti el, ha csak rá gondol is. Újságnak is korai és mégis úgy van. A biró fia táncz után megkérte Eszter kezét a mulatók tulajdon füle hallatára. Eszternek eszébe sem jutott, hogy mig ö künn, az Isten szabad ege alatt, a csillagok özönét bámulja, addig benn a szobában, határoztak egész élete fölött. — Eszter, Eszter ! Az apja hangja volt. Bement a hívásra. Bár csak be ne ment volna! Leány, — kezdé beszédét az apa — nagy szerencse ért. Ép ó pillanatban kért meg a nem- zetes biró uram fia, és én ismerve engedelmességedet, oda is Ígértelek. — Mit? . , . én . . . engem? — No, meg ne öljön a nagy öröm. Térj magadhoz. Vigye öcsém uram a tánczba, úgy se soká tánczol már mint leány. Ö megy, vagyis inkább viszik. Alig érnek a pitvarba, még be se melegesznek a tánczba, amint a nagy kapun egy délczeg legény siet a mulatók közé. — 0 volt, a »valaki«! Egyenesen Eszterhez int, hogy megszorítsa kezét, amint ez egy néma pillantással tudtára adja, hogy kezdessen uj nótát, melyben párja akar lenni. Úgyis történik. — Mi bajod Eszter ? — Csitt, lasabban! . . — Történt valami? — Menyasszony vagyok. — Te ?! . . . — Csitt! — Eszter! Eszter !! — Ne félj! Vagy a tied leszek, vagy a halálé! Most eredj. Éjfél után két órával várj rám a kert végiben, a kis ajtónál! — Ott leszek! — Siess, nehogy észrevegyenek! Sietve elváltak. Senkisem hallotta beszédjüket, csak a jó Isten, no meg Erzsók asszony, aki egy bokorban húzta meg magát ép olt, hol a két ifjú suttogott. Mert Erzsók asszonynak ez volt a kenyere. — Ezért sok piczulát ád a biró fia, ha fölfedezem. Erzsók, Erzsók—nem hiába csúfolnak a falu boszorkányának, de rá is szolgálsz e tisztségre. — S kaczagva sompolygott el az idylli helyről. * * * Hűvös szél kavarja föl a port. Sötét felhők tornyosulnak az égen, távoli mennydörgés jelenti a vihar közeledtét. Mindenki hazafelé iparkodik, hogy is ne! Nem szeretné senki pocsékká veretni uj ruháját a zápor által, meg elég is volt már a jóból. Éjfélre jár az idő, kora kelésre hiv a mezei munka. — Pszt! Csendesen; Nem látott senki? ' — Nem! — Én úgy félek ! — Mitől? Az éj sötét, lovam a berekben portyáz, hol nem láthatja meg senkisem. Eszter! ha valaha szerettél, úgy azt most bebizonyíthatod. Jöjj velem, légy hitestársam! Egymásnak élünk, egymásért halunk, de ne hagyjuk el többé egymást soha! — Tied vagyok Bandi ... De várj, egy nagy kendöt kapok magamra, és szegény megboldogult édes anyám arczmását viszem magammal, ö legyen örzö angyalom bizonytalan utamon, aztán menjünk akár a világ végére. A leány eltűnt a kis ajtón. Szeretője némán mereszté szemét a sötét éjszakába, ezerfélét gondolva egy perez alatt, a midőn a kert túlsó végéről erős léptek zaja ülé meg füleit. Ép ideje volt, hogy a leányt, mint rabló a zsákmányát ölbe kapja, s eszeveszetten rohanjon lova felé, a midőn útját állja a biró fia, e szóval: Tudom ki vagy, nem néznél velem farkasszemet? Sietős az utam. Vissza, ha jót akarsz! E pillanatban sújtani akart a biró fia, de veszedelmére, mert Bandi markolatig mártotta kését az ellenfél szivébe. Egy jaj kiáltás — s egy lélekkel kevesebb. § * Két szál gyertya között, két börtönör társaságában ül egy rab a siralomházban. Könnyes szemekkel borul az asztalra, halk elhaló hangon dúdolja magában azt a nótát, melytől mint becsületes ember annyira irtózott: »Készen áll az akasztó fa, Három varjú károg róla. Édes anyám, lelkem szülém — Mért is lehelt lelket belém?!« * * * Szegény Harmath Eszter ki-ki jár a kis kert ajtóhoz késő este; várja hü kedvesét, sírva, nevetve várja. Az idő mély barázdát szánt sima homlokán, haja megöszül, de hü kedvese nem tér vissza soha! Pintér Imre. Fenyvesek közt. (E. Kovács Gyulától.) Szeretitek e a fenyves suhogását ? Én nem itt születtem; de szeretem nagyon. Soha ily zenénék nem hallni mását, Sivó harsonáin vad igézet vagyon ... Ha belekap a szél örjöngö viharja Sudarától engem el nem mozdít semmi. Oldhatlan talányok értelmét akarja Zokogásán lelkem kicsikarni, — lesni. Mert jelent valamit, hogy dús lombozatját Az elemek ennek, télen is kímélik; A mig társaikat mind le fosztogatják, — Mint a csontról a'hus — tövig lemetélik. Vagy tán, mikor igy sir, ily daczosan jajgat, Birkózik a gyilkos hatalommal ö is ? »Nem adom koronám! Tömböl kifacsar hatsz Minden ág egy-egy megharczolt esztendő itt!» Ki tulajdon lábán, két erős karjaival, Vagy tűz lelke szárnyán kelt ily szírt alapra; Egybesir benső e sötét danával, Fergetegek sodrán csak ezt hangoztatja. »Nem adom!« —És mégis, oda kell hogy adjuk! Fenyves-, czedrus-erdö-porhalömmáom’unk. A kerengő űrben majd elzokoghatjuk: »Mi is egykor éltünk, mi is egykor voltunk!«. .. De ha elveszendő az erős, a gyenge, Porrá lesz ki remeg és a ki remegtet: Dicsőbb azzá lenni tusakodva, törve, Mint sárgultan dőlni a bús elemeknek. — Daczos enyelgés közt eredni bírókra, Büszke nyugalomnak fönségében állni, Kaczagva szakadni, ha kell, darabokra: Óh tanítsatok meg fenyvesek sudári!!
