Szekszárd Vidéke, 1890 (10. évfolyam, 1-58. szám)
1890-01-04 / 2. szám
X. évfolyam. 1890. 2. szám. Szekszárd, szombat, január 4. törvényhatósági, TOZUjILTAV NVAVIR.jVniEa-YIE tanügyi és közgazdasági érdekeit képviselő társadalmi és szépirodalmi lap. A tolnamegyei gazdasági egyesület s a szekszárdi szőlészeti és kertészeti tanfolyam hivatalos közlönye. Előfizetési ár : Egész évre..........................6 frt. Fél évre ....................................3 frt. Évnegye dre .... 1 frt 50 kr. A lap szellemi részére vonatkozó közlemények, úgy a hirdetési és eiöfizotési pénzek a szerkesztőséghez küldendők. H\/4leg-jelenik, lietenként kétszer z szerdán és szombaton. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Sétpatak-utcza 1113. sz. Széchenyi-utcza 172. sz. EEixdeféBi díjak::: Három hasábos petit sor 15 kr, ugyanaz a nyilttórben 20 kr. Bírósági árverési hirdetmények: 200 szóig bélyeggel együtt 3 frt. 200—300-ig „ „ 4 írt. 300—400-ig „ „ 5 frt. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Főmunkatárs: Székely Ferencz. Geifer Gyula 1 Lapkiadó: Ujfalusy Lajos. Előfizetési felhívás. A „Szekszárd Vidéke“ az 1890. évben is hetenként Kétszer, szerdán és szombaton fog megjelenni, s előfizetési ára egy évre 6 frt, félévre 3 frt, negyedévre I frt 50 kr, egy hóra 50 kr. — Egyes szám ára 6 kr. Kérjük az előfizetési összeget e hó 15-éig okvetlen beküldeni, hogy a lap szét- kül lésében zavar ne támadjon. Hátralékosainkat pedig tisztelettel felkérjük tartozásaiknak mihamarább leendő beküldésére. A „Szekszárd Vidéke“ szerkesztősége és kiadóhivatala. C?sigány missio. Nincs tán érdekesebb tárgyú olvasmány, avagy szóbeli előadás, mint útleírások előttünk ismeretlen országok és népekről, és a keresztény egyház bármelyik felekezetóben a közérdekeltséget tán semmi irányban sem lehet oly sikeresen fölkelteni, mint a pogány missio iránt. Mert hiszen a tanítványaitól búcsúzó Megváltó végső parancsa: „Elmenvén mind e széles világra, tanítsatok és kereszteljetek minden népeket“ — minden kér. íelekezetbeli, minden rendű, rangú embernek szent kötelességképen szivére köti a pogány missiot. Es e tér, mig egyrészről a keresztyéni szellem egyik legnemesebb versenytér, a melyen azok békességben kifejthetik tevékenységüket, a nélkül, hogy egymást akadályoznák. Halászhat itt, e végetlen tenger mélyén nem egy, do akárhány utóda Simon Péterre, emberekre, anélkül hogy egymást háborgatnák, s Istennek e búzaföldje oly terjedelmes, hogy nem egy aratóbanda, hanem akárhány is belevághatja kaszáját, sarlóját, és mégis még „mindig sok az aratni való, kevés az arató.“ Ezért, a legszívesebb érdeklődéssel viseltetik a protestáns ember is, egy Ürge Ig- nácz vagy Zimmermann István hazánkfia apostoli missioskodása iránt, valamint meg vagyunk győződve, hogyha egy-egy protestáns hazánkfia referálna a skót vagy más egyéb protestáns missiotár- sulat szolgálatában viselt dolgairól az emberevők között, szinte a legszívesebb érdeklődéssel hallgatnák kathclikus atyánkfiái. Azonban tisztelettel kérdem : nem találkoznék-e küzelehb is hazánkban is, közöttünk is munkatere a missioknak — akár kimondjam — a pogány missionak ? Mert úgy hiszem, vándorczigá- nyainkat alig-alig lehet keresztyéneknek nevezni azért, , hogy megvannak keresztelve — némelyik a keresztelési ajándék tekintetéből kétszer-háromszor is ! Képzelem, hogy mily moso’yogva vonja száját egyik-másik tapasztalt olvasója igénytelen soraimnak. „Az olákezigányokat czivilizálni !“ Próbálta már József czászár is. Próbálták pandúrokkal, azután csendőrökkel, ismét pandúrokkal, ismét csendőrökkel. Elszedték gyermekeiket, beosztották gyermektelen földmives családokhoz : de hát megmondta az öreg czigány is, hogy előbb lesz a varjúból galamb, mint a czigány-purdóból parasztember“. így azután kimondták e valóban szívós, edzett, szellemi tehetségekkel bőségesen megáldott néptörzsre a szenten- cziát, hogy czivilizálhatatlan. Egyet azonban aligha próbáltak, a mire nem képes a pandúr fokosa, a csendőr puskatusa: hátha az Isten igéje mégis képes volna. Az a keresztről szóló tudomány, mely már-már meggyőzte a világot, e sátorlakók ellenében szenvedne vereséget? Hisz „az evangélium Istennek hatalma, minden hívőnek üdvössége !“ Vagy próbálták már e szerencsétlen teremtményeken, akár egyházi társulatok, akár egyes emberek, a kereszténységnek czivilizáló erejét érvényesíteni ? Bocsánat, én egy-egy kis czigánygyerek megkeresztelósónél. egy-egy czigánylegóny vagy leány megbérmálásánál, egy-egy czigány-koporsó beszerelésénél többet értek ez alatt: „a kereszténység ujjászülő erejét érvényesíteni.“ Növendékpap koromban egyik tanáromtól hallottam, és félig gyermekésszel jól nevettem neki, hogy némely missio- náriusok ott Kínában vagy Indiában egy rajfecskendővel elbújnak a bokor mögé, és ha arra megy egy pogány, a fecskendőből megkeresztelik, s dicsekedve veszik fel statisztikájukba, hány lelket mentettek meg a mennyek országának. Bizony, az ilyen po- gany kei észté lésnél nem -.niíkui íogciiialosabl) a czi gánypurdék megkeresztelóse sem ! ügy érteném én a czigánymissiót, mint a a hogy egy Ürge Ignácz vagy Zimmerman atyánkfia fogja iel a maga missionáriusi hivatását. Közéjük menni s azzal a szeretettel, a mely hosszutürő, kegyes, a mely magát elkeseríteni nem engedi, azzal az apostoli buzgósággal. a melylyel egy Zimmerman a szereesenek kunyhójában, patkányok, krokodilok, kígyók által el nem rettentve több éveket oktatni, tanítani az oláhezigányok sátoraiban, a teknővájók földalatti putrijaiban, oktatni, tanítani, mondom, hirdetni az örökérvényű igét, hogy „a ki nem dolgozik, nem méltó rá hogy egyék ;“ hogy : „itt az ideje, hogy mint nappal ékesen járjunk; „Szekszárd Vidéke“ tárczája. Nebuló élet. Sust Viktortól. III.-A_z elveszett "bé"bé_ Sirt a baba majd belészakadt; hiába lobált anyám karjain, hiába csettentett ujjaival, hiába bizonyítgatta neki, hogy „a jó gyermek nem sír“ — csak nem hagyott alább, sőt azt látszott bebizonyítani akarni, hogy 6 hónapos kora daczára is képes környezetét megsiketiteni. Ez még nem lett volna nagy baj, ha be nem szólítottak volna az udvarról, hol a .brinezkélés nemes mesterségét gyakoroltuk többed magunkkal, — és azt a parancsot nem kaptam volna anyámtól, hogy ringassam kis nővéremet, mert neki egy félórára el kell menni. Fájó szívvel hagytam ott pajtásaimat és nagy kelletlenül hoztam mozgásba a bölcsőt, miközben nem felejtettem el a nyitva maradt éléskamarában zsebeimet dióval teletömni, melyeket unalmamban majd ráérek ropogtatni. Ringattam is aztán nagy dühösen, annál is inkább, mivel nővórecském nem szűnt meg rossz kedvének a legmagasabb hangokban kifejezést adni, mi előttem igen nagy mértékben visszatetsző volt. Negyed órai ringatás után végre sikerült a konczertnak végét szakítani. Rövid idő múlván megjött anyánk, és első lépését a bölcső felé irányozta ; de ki Írja le közös rémületünket, mikor a bölcsőt üresen találtuk. Hová lett a gyerek ? Én nem tudtam róla számot adni. „Kimentéi akasztófa játszani, azalatt pedig valami kóbor czigány bejöhetett és elrabolta egyetlen aranyosomat.“ így jajgatott anyám összefutva az egész házat, kikérdezve a lakókat és szomszédokat, de senki se látott gyanús gyermekrablót. Végre visszatér a bölcsőhöz, feldúlja a drága fekhelyet, de mind hiába, sehol se találja drága magzatját. Nekem is égnek állt minden hajam szála és csak nagyon vékonyan vigasztalt ártatlanságom tudata. Már már ismét elhagytuk a szobát, midőn egyszerre csak gyenge nyöszörgést hallottunk, mely az ágy alól látszott jönni. Egy pillanat alatt én is ott termetiem és nagy diadallal lmzom elő drága nővóreeskémet. Szegényt bizony annyira megtaláltam ringatni, hogy kifordítottam a bölcsőből, hóimét az ágy alá gurult; első ijedtségében úgy látszik elfelejtette a sírást, utóbb pedig békessógesen elaludt. De én is kikaptam a magamét a miért oly kevés szakképzettséget árultam el a ringatás terén,* * Azért nem ért hozzá most sem! azonfelül pedig, — hogy a szerencsétlenség mértéke egészen beteljen — anyám észrevette a sok szerteszórt dióhéjat, és kérdőre vont, hogy vájjon kinek volt itt annyira diózkatnékja, mire én azt hittem, hogy igen okos feleletet adok — ha azt mondom hogy : a baba. Hogy mi következett e furfangos feleletre ? . . . de hagyjuk e szomorú emléket. V IY. _A_ HVTegváltó ön. kéz, elésben. A biharmegyei Bácska községben laktak szüleim, mikor alfélé 6 éves gyerek voltam. Nem is volt gyereknek szebb élete, mint nekem akkor ; pajtásaimmal a Kőrös vizében ficzkándoztünk, erdőt, berket feltúrtunk, öreg apám földjeiről kukoriczát tördeltünk, mit ott nyomban mindjárt meg is sütöttünk, e gazdag lakoma után pedig rágyuj to ttunk a bürökszárból készített pipára, mit a leander rózsa szárított leveleivel tömtünk tele. Bezzeg csak vége lett egyszerre e gyönyörű életnek, midőn atyám nevelőt fogadott mellém, ki majd egy kis számtant meg hittant ver belém, hogy jövőre ne egészen készületlenül kerüljek a városi iskolába. — Nem is volt a szegény nevelőnek velem soR baja, mert Írni, olvasni már jói tudtam, a mit jó anyám fáradozásának köszönhettem, — a jó nevelő tehát csak mesélt nekem néha va-
