Szekszárd Vidéke, 1890 (10. évfolyam, 1-58. szám)

1890-01-04 / 2. szám

SzelcszóurcL "V icLé!k:e_

hogy: „a ki oroz vala, többé ne orozzon, hanem munkálkodjék hasznosan hogy : stb. stb. ki tudná egy rövid hírlapi czikk keretében felsorolni mindazokat a magasztos tanokat, a melyek hittel befogadva, még a czígányokból is jó keresztyéneket formálnának. „Az Isten a kövekből is teremthet fiakat Abrahámnak“ mondja keresztelő sz. János az adventi evangéliumban. Tán ezek az Isten teremtései, a czigányok sem keményebb anyag, mint a puszták kövei!

De hát: „Mi módon higyjenek abban, a ki felöl nem hallanak ? Mi módon hallanának pedig prédikáló nélkül ? Mi módon prédikálnak pedig, ha nem küldetnek'?“ (Római levél 10. r. 14—15. v.)

Atyánkfiái! Szép dolog, láttam is egy képtárban mint műremeket, midőn egy szent (neve nem jut eszembe,) a halaknak prédikálja a vízparton az evangéliumot; de hát a czigány ott sem hallhatja, mert „a czigány nem hal a vízbe.“ Szép dolog az az engedelmesség, midőn az urnák egy szolgája oly nagy készséggel teljesiti a szent- séges atya parancsát: „Perge ad porcos.“ Tán még szebb volna, ha az ő utódai ugyan-e parancs folytán elmennének ama karavánhoz is, hol „Leghátul kóczmadzagon pedig egy lopott malacz hetvenkedik.“

De félre a tréfával 1 Az a keresztyén egyház, a melyhez ama szerencsétlen néptörzs legtöbbje névleg tartozik, gondolhatna már egy kicsit ezen ő híveivel. Bizony, Istennek tetsző dolgot cselekednék, ha szervezné a czigánymissiót.

Akkor mondjuk, hogy mind hiába, ha már megtettük a próbát, még pedig úgy a hogy Kínában vagy Afrikában egy sötétségben ülő néphez szokás megvinni a keresztyén vallás világosságát.

_________________________ _ X

HE

LYI HIRE E.

— Uj püspök. Fraknói Vilmos nagyváradi latin szertartásu kanonok, czimzetes szekszárdi apát, a magyar tudományos akadémia alelnöke, ki a szekszárdi apátság történetét oly élénk, hű vonásokban irta le, jobban mondva megörökítette; s ki a „Szekszárdi elnevezést, mit lapunk is kezdettől fogva használ, tartja leghelyesebbnek a Szegszárd és Szegzárd elnevezések helyett, a r b e i czimze- tes püspökké neveztetett, ki. Midőn a nagytudomá- nyu főpap eme kitüntetését országszerte a legnagyobb örömmel fogadják, részünkről kétszeres az öröm, mert a mi apátunk, kit eme kitüntetés ért.

— Tisztelgés az alispánnál. Tolnavármegye tisztikara folyó év január 1-én teljes számmal jelent meg köztiszteletben álló alispánja előtt s nem csupán azért, hogy az uj évvel szokásos szerencse- és jó kívánság udvarias kinyilvánításának tényét gyakorolja, hanem azért is, hogy legnagyobb tisztelelamit a bibliából, — számolni pedig csak tökmaggal tanított meg, amely methodusnak csak az a hibája volt, hogy a művelet végén számadásunk sohase vágott össze, mert addigra az én jó nevelőm a tökmag legnagyobb részét megette, lóvén a jó ember egy specziálitás a mit ezen a vidéken nem ismerünk: oláh pap növendék, még pedig a legszegényebb fajtájából, ki mezítláb járkált, czipőin- ket tisztogatta, egyéb házi dolgokat végzett, és mindezért kapott 2 irtot egy hóra és ellátást* de végre mégis csak elvégezte tanulmányait, és pap lett belőle.

Egy félév múlva már majdnem az egész bibliát elmesélte nekem, és már Krisztus urunk kin- szenvedósónél tartottunk. Eddig elhittem volt neki mindent, — de mikor e végzetes és szomorú események színhelyeként Jeruzsálemet emlegette, akkor már nem állhattam : „Hallja csak Román, nem v Jeruzsálemben történt az.“

„Nem hallgat? Mondom, hogy Jeruzsalemban.“ „De nem.“

„De igen.“

„De bizony mégsem, majd megmutatom én magának, hogy mégsem.“

„Emje draku . . . .“

Denique nem engedtünk egymásnak, mig

* Jobb dolga volt, mint sok hírlap ír ónaki

tének s legodaadóbb ragaszkodásának e kínálkozó alkalomkor is igazi őszinte szívből fakadó kifejezést adjon. — A tisztikar érzelmeit rövid, de a megszokott kedves szónoki modorral előadott beszédben a vármegye derék főjegyzője tolmácsolta. Hivatkozott reá, hogy alig pár nappal ezelőtt volt már alkalma a tisztviselői kar nevében annak osztatlan tiszteletét s ragaszkodását kifejezni, ez uj évben tehát, mivel ez érzelmek nem változtak, sőt erős- bödtek, csupán áldást kérni óhajt a szeretett alispán, de nemcsak ő, hanem egész családja részére is; hogyha esetleg kifárad a közügyek minden erőt, odaadást kívánó küzdelmeinek teljesítésében, a pihenést, a nyugalmat, mely alispánunknál nem s e inni i 11 e v ó s t, de a talán nagyobb s minden testi és szellemi erőt igénylő munkára való előkészületet, tehát uj munkának kezdetét jelenti, boldog otthonában mindig és zavartalanul feltalálja. — A nagy éljenzéssel fogadott beszéd után az alispán egyikét mondta a tőle eddig hallott szónoklatok legszebbjeinek. Kár, hogy e magvas s eszmékben dús beszédet egész terjedelmében ide iktatni szerencsések nem lehetünk. A beszéd magva azonban körülbelül ez volt: „Mindenek előtt meleg szavakban köszöni meg a vármegye tisztikarának belé helyezett bizalmát, azt az osztatlan ragaszkodást, melynek jelen alkalommal is oly eklatáns kifejezését látja. Kétszeresen fontos a mai nap, a mai pillanat reá nézve, mert ha az előjelek, melyek nagy események nemsokára leendő bekövetkezését jelzik, nem csalnak, ő Tolnavármegyének az utolsó választott alispánja, ki a vármegyének szintén utoljára választott tisztikarához beszélhet. Nagy feladatok teljesítésének néz a tisztikar elébe! Jöhetnek napok, melyek az eddig sem lankadó, sőt a hivatalos buzgóságban legnagyobb odaadást és buzgalmat tanúsító tisztikarnak még fokozottabb szorgalmát fogják megkövetelni és igénybe venni. De nem fél. A bizalom, melyet a választóközönség részéről éhezett a megválasztott tisztviselő, kiváló erő forrása volt a múltban. Tolnavármegye tisztviselő kara számtalanszor jelét adta már annak, hogy hivatásának magaslaián áll, kötelesség érzetének teljes tudatában van; bizalommal néz tehát a jövő elébe is s ha a közigazgatás átalakulásának percze megérkezik, büszke önérzettel s jól eső örömmel mondhatja el, hogy az az idő, a már minden átalakulással velejáró kezdet nehézségeinek leküzdésében itt teljesen öntudatosan cselekedni tudó, munka képes, becsületes és kiváló szorgalmú tisztikart fog találni, mely ha eddig nem félt a sok, nem fog félni a több munkától sem, stb.“ A kitűnő szónoki erővel előadott és sokáig tartó éljenzéssel fogadott beszéd után az alispán a megjelentekkel melegen kezet szorított, mire a tisztelgők eltávoztak. — Tisztelgés a törvényszéki elnöknél. Dezseöffy

végre sikerült őt kapaczitálnom, hogy jöjjön velem majd meglássa, hogy igazam van. Szegény oláh utoljára majdnem kételkedett maga is, eljött tehát velem. Elvezettem a falu végére, egy kőkereszthez melynek alapzatába következők voltak bevésve: „A mi urunk Jézus Krisztus, megkinoztatott és keresztre feszittetett Bucska község költségén 1856. január 18-án.“

V.

_A_ naíi-veltség diadala.

A következő évben csakugyan elvittek Belé- nyesre az öreg kántortanitóhoz. Mikor anyámmal hozzá beállítottunk, úgy látszik, hogy nagyon megtetszettem neki, mert megcsípve ábrázatomat, azt mondta: „Na, na, jó fiúnak néz ki,"'én is jó ember vagyok ; én vagyok a belényesi kántor, a Tóni bácsi, ez a néni meg a feleségem.“ Ott is hagytak nála koszton.

Ebben az egész dologban pedig nem a Tóni bácsi, volt a nevezetes, — miatta ugyan kár is lenne egy szót szólnom — hanem a Tóni bácsi szajkó madara. Volt neki ugyanis egy kedves szajkója, melynek kalitja ott lógott a lakó, ebédlő és vendégszobában. és a mely már kóta nélkül mondta: „En vagyok a belényesi k'ntor, a Tóni bácsi, ez a néni meg a feleségein“ ; az öreg ur minden hozzá érkező szülőnek igy mutatta be magát.

Géza szekszárdi kir. törvényszéki elnöknél az újév alkalmával a törvényszék összes személyzete testületileg tisztelgett. A törvényszéki bírák, fogalmazók, — úgy a segéd- és kezelőszemélyzet minden tagja a délelőtti órákban gyűlt össze a tanácsteremben, a honnan Ágoston István törvényszéki biró vezetése alatt együttesen vonultak a közszeretetben álló elnökhöz, a ki rövid itt tartózkodása alatt minden részről a legodaadóbb ragaszkodást szerezte meg magának. Törvényszékünk kiváló elnöke hivatalos elfogadó termében fogadta a tisztelgőket, a hol ezek nevében Ágoston István törvény- széki biró fejezte ki az újév alkalmából jó kivána- taikat, s kérte, hogy odaadó támogatását ne vonja meg tőlük továbbra sem. — Dezseöffy Géza törvényszékünk elnöke mélyen átórzett szavakkal köszönte meg az iránta tapasztalt jóindulatot s kifejezést adott ama megelégedésének, mely a törvényszék minden tagjánál tapasztalt ügybuzgalom és munkásságnál fogva őt áthatja. Biztosította úgy a biróikar, mint a törvényszék minden tagját, jövőben is jóindulatáról, kérte mindnyájuk együttes támogatását, hogy közakarattal vállvetve küzdve mindinkább megvalósítsák ama magasztos czélokat, a melyek igazságügyünk előmozdiiására irányozvvák. Szívélyesen üdvözölte a tisztelgők mindegyikét és tőlük ugyancsak szívélyesen elbúcsúzott, ügy az elnök, mint Ágoston István szavát a testület lelkesen megéljenezte.

— Előléptetés. Várkonyi Imrét, Yárkouyi Sándor munkatársunknak öcscsét a 7. huszárezrednél az újév alkalmával őrmesterré léptették elő.

— A „szekszárdi ált. ipartestületi és a helybeli iparos ifjúság által folyó hó 18-án a városi nagyvendóglő termeiben tartandó tánczmulatságára a meghívók úgy helyben, mint vidékre legnagyobb részben szétküldettek. Azok, kik tévedésből, vagy esetleg ismeretség hiánya miatt még meghívót nem kaptak s arra igényt tartanak, szíveskedjenek ez iránt Fránek János ékszerész úrhoz, mint a bálbizottság elnökéhez fordulni; mivel a meghívók a mulatság alkalmával kívánatra előmutatandók lesznek.

— Névmagyarosítás. Sternfeld Ignácz szekszárdi lakos vezeték nevének „Csillagára kért átváltoztatását a m. kir. belügyminiszter megengedte.

— Hirtelen halálozás. Peinitz Péva bródna- kupi illetőségű órássegéd, e hó 2-án délután 4 órakor a Ferencz-közkórházban, mint beteg jelentkezvén, ott ugyanaznap esti 9 órakor mérgezési tünetek között elhunyt.

— A szőlők uj ellensége. A fillokszera-vész mellett, mely már csaknem teljesen tönkreteszi Magyarország szőlészetét, egy uj ellensége került szüléinknek :a peronospora viticola (szőlő penészgomba), mely az idén már 7—8 megyéjében

Folytatás a mellékleten.

De nemcsak ezt, de mást is tudott a mi jó madarunk. Tóni bácsit bizony sokszor megboszan- tottuk, ilyenkor aztán ilyenformán kelt ki ellenünk: „lvutyafülüek, nem maradtok békén, — hát már igazán meg akartok ölni ? mondom nektek, hogy fogytán van a türelmem, és úgy vigyázzatok, hogy . . .“ — és mert osztályunk éppen a lakószobába nyílt, a mi szajkónknak bőven nyílt alkalma Tóni bácsi jámbor kifakadásait megtanulhatni, — és akárhányszor szolgált kimondhatlan gyönyörűségemre1 hallani ebéd alatt, midőn jó öreg tanítóm saját- kezüleg etette madarát, ha a hunczut madár igy szólitá gazdáját, hogy : „Kutyafülüek nem maradhattok . . . stb.“

Szégyenlem bevallani, de igaz: örültem, hogy van egy teremtése az istennek, melynek meg van engedve a tanító bácsit ön-alkotta szidalmaival illetni.

így múltak az iskolaév borzalmai, napról-napra egyformán . . . egy félévig körülbelül, mig nem egy szép nap reggelén a kántor néni a kávémba potyogatta könyeit, és Tóni bácsinak is látható bús kedve volt. Nem is késtem e hangulat okát megtudni : szajkónk, kalitjából, valami elővigyázatlanság következtében megszökött.

Kutattuk hollétét, és csodák csodája meg is kaptuk vagy egy hét múlva. Elmondom mi utón, módon ; elmondom, a mit nekünk mondtak, a nél-