Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)
1888-12-27 / 1. szám
V Tolnameg’yei Hölgyek Lapja. köve a példaadás. Igazán érző, gyermeke szivvilá- gát jellemfejlesztósét szivén hordó anya. nem fog hideg, önző teremtéseket fölnevelni. S ha manapság mindig, mindenütt és mindenkinél azt tapasztaljuk, hogy érzését egészen alárendeli érdekeinek, hogy alig akad ember, kire ne alkalmazhatnék a költő szavait: Sziveteknek alig marad egyszöglete, Ahol titkon magát pók gyanánt szövi be A (haza) szeretet. S ez is csak addig van, mig jő az önérdek És azt javasolja, hogy lesöpörjétek, Mint hitvány szemetet.... azt csak annak tulajdoníthatjuk, hogy a mai anyák legnagyobb része ugyan majomszeretettel beczézi, kényezteti gyermeke testi jólétét; megszerez neki — gyakran áldozatok árán is — mindent, ami kényelmire lehet; de parlagon hagyja, idegenekre, óra-tanitókra bízza a gyermek lelkét s igy az megtelik lassan-lassan mindennemű tudnivalókkal, de képtelenné válik minden melegebb érzésre. Hogy is tudhasson szeretni! Hiszen a modern serdülő gyermek sehol sem látja az önföláldozó szeretet példáját maga előtt. Inkább lépten- nyomon hallja, mint gúnyolják, nevetik azt az in- pratikus gondolkozásu idealistát, a ki jobban tud érezni, mint számolni. A szülők nem érnek rá vele foglalkozni. A papa, hogyha nincs üzletében, irodájában elfoglalva, klubba, casinóba megy szórakozni. A mama délelőtt sétál, délután korcsolyázik, este színházba, társaságba megy; és csak olyankor marad kedvetlenül otthon, ha a íinancziák nem engednek újabb toilett-kiadásokat. S a mit a gyermek ilyenkor hall tőle ,az örökre megmételyezi gondolkozását: hogy pénz, vagyon az első a világon. Csak az boldog, aki mindenütt lehet! Csak az sajnálni, sőt megvetni való, aki szegény,? Természetes, hogy az ilyen légkörben fölserdült gyermek, ha leány, csak arra gpndpJ ‘ nogy bájait minél nagyobb áron értékesítse..,^' magyarán mondva, hogy mind M" ■óbb pariiét csináljon, ha lórii, hogy egykori Lorándjaínak, belátásának, elveinek megtagadásával zsiros hivatalt, előkelő állást szerezzen magának. S ha ebből a modern férfiból és leányból egy pár lesz, frigyük alapját nem szivök, hanem érdekeik szövetkezése fogja képezni. S akkor jaj neked, jövő nemzedék! ! Lássák, kedves olvasóim, bemutattam önöknek, hogy a mai világban miképen szeretnek. Hiszem és remélem, hogy vannak önök között, kik igazat adnak nekem, megértik s helyeslik elvemet, hogy: tanítsuk, önpéldánk által buzdítsuk a gyermekeket arra, hogy szeressen. Oh vajha meghallanák, magukévá tennék gyenge szavaimat mindazok, kik mint anyák, vagy nevelőnek hivatvák a gyermek lelkét kiművelni. Vajha mindannyian egyesülnének velem, hangoztatnák újból és újból: Szeressünk, mert szeretet nélkül hideg és sivár a tudós lelke, szegény a kincsekben turkáló ná- bob ; szeressünk, mert aki igazán, leikéből szeret, az soha — az élet bármely viszontagságai között — nem lehet egészen boldogtalan. Szeressünk, mert e szó „szeretet“ magában foglal mindent, a mi édes, magasztos van e földön, mindent a miért élni érdemes. Szeressünk, mert emberek vagyunk s szeretni oly tisztán emberi dolog. Judith, ÜST okról, sl nőknek. 7. 0t8ág , erény, tisztaság, szeretet, Erős lélek — szédítő mély felett, Lemondani róla, a mi döre álom, Büszkén járni, bár szív fájva-fájjon. E sok szép tulajdont összetéve, szőve, — Ük láthatod sokszor: „nő“ leszen belőle! II. Menj tűzhöz mennél közelebb, Annál nagyobb ott a meleg! — A nő ilyen, soh’se legyen, Elveszett, ha — erőtelen! Láng, liő, meleg, tűznél — erő, De gyenge csak ezzel a nő! Mert, ha akad, ki csúszva jár, Szivet kér és szivet kínál, Ha nincs is nála szerelem — Csak perez kell s már rabja leszen ! S egy gondatlan kis pillanat A fényes menny reászakadt, Magával rántva mélybe le .. . A nőnek ma legyen — esze! . Legyen bátor, legyen szilárd! — Sátánnak liő, meleg nem árt. S biztosan csak az öli meg: Ha, a nősziv fagyos, hideg! III. Ila nem lenne nő e világon, Nem lenne igaz, arany-járom. De lenne más! Vájjon mi hát ? Egy alaktalan — semmiség, Eh! de milyen badar beszéd! Nő nélkül még ez sem lehet! Nem ! semmise ! nem hogy — világ ! IV. r Ósdi vagyok, beismerem, Tudom, gúnytárgya lesz nevem, Kimondom mégis, mit érzek, Mit tartok én jónak, szépnek, Előttem mi az ideál: Anya kezébe a — kanál! Bodnár István. TÁRCZA. Szilveszter éjszakáján. / . Különös hatástNsgyakorol ma reám ez évforduló! Hasonlít a többiííefo .Tgyan, amennyiben a legzajosabb társaság közepette sem bírtam leküzdeni bizonyos fájó érzést, látva, hogy az óramutató eléri ama pontot, mely egy pillanat alatt íátyolt borit a „múlt“ eseményeire, megkezdi a „jövőt.“ Ma egyedül vagyok! Nem is tudom, hogy történt, lámpám — a rózsaszínű üvegtől árnyalva — gyönge fényt terjeszt szobámban, ugyannyira, hogy a legközelebbi tárgyakat is majdnem elnyeli a félhomály. . . . Az ilyen rózsás, derengő fény legalkalmasabb az ábrándozásra s arra, hogy egy búcsúzó óv emlékeivel foglalkozzunk. Ha a lélek elmerül, önkénytelenül jelennek meg a képzeletünkben tévelygő alakók, átélünk újra egyes jeleneteket, beleképzeljük magunkat egyes eseményekbe, némelyiknél hosszabban időzünk, bevésve azt szivünk mélyébe, nehogy az ismeretlen jövő eseményei kiirtsák onnét. Nevetséges lenne előszámlálnom ama érzelmeket, melyek ilyenkor az ember agyában és lelkében fogamzanak. Rendkívül különbözők azok! Hiszen az életben minden oly vegyes! Minden oly eltérő! Ami az egyiknek kárhozat, a másiknak öröm lehet! . . . Egyik jobbat vár az újévtől, a másik aggódva néz elé ... az egyiknek reménye teljesül, közelebb jut a ezóllioz, a másikat kiragadja boldogsága Ilonából ! . . . Mit nem tervez a szív ? .. . Mit nem rombol össze a való? . . . Együtt kellene ülnünk, mint egykoron, mikor oly végtelen örömmel vártuk érkeztél! Váljon em- lékszel-e te is e napon arra, liogy nekünk valóban együtt kellene ma lennünk? Megfogadtuk egyszer, tehát ha a sors meggátolt bennünket együttlétünk- ben, számoljon majd ő a rósz lélekkel, akik számon- kérik a halandó emberektől, hogy miért nem tartották meg fogadásaikat. Hogyha pedig e bűnünkért, mely tulajdonképen nem is a mi vétkünk, mégis bűnhődnünk kellene, nos akkor vigasztaljon ama tudat, hogy együtt leszünk ott is! . . . En előttem ma összefutnak a „múlt“ képei. Különösen emlékszem három Szilveszter-éjszakára oly élénken, mint ha tegnap történt volna az egész; előttem állnak az alakok, látom mosolyukat, majdnem érezem kezük szorítását; pár p.erezig úgy érzem, mintha minden úgy volna, mint régen — régen, s szemembe könyök gyűlnek, lehajtom fejemet a pamlag párkányára és sírva búcsúzom ez évtől!-.. . Önkénytelenüi arra gondolok, hány év múlt el, hányszor láttam már az óramutatót egyhangú küzönynyel ama pont felé közeledni, mely az ó-óvet az újtól elválasztja! Hányszor képzeltem már, hogy ez lesz az, mely közel visz a ezélhoz, mely nem hoz mást, mint örömet s feledtet mindent •— mindent. . . . Nevetséges! Semmi — semmi, az ábrándok, a remények buborékokra épített fellegvárak, melyek egyenként omlanak össze s mi oly nevetségesen ostobák vagyunk, hogy ahelyett, hogy elfordulva ama helytől, vennénk a reális életet a maga rideg valóságában, megbarátkoznánk a körülményekkel, megszoknánk a viszonyokat — ahelyett ama fellegvárak maradványait összeszedve, újraépítjük azokat. . . . Most is folyton a múlttal foglalkozik a lelkem! Ne félj! nem esem holmi holdkóros szentimentáliz- müsba, elég volt! Sokkal nagyobb barátja vagyok minden „uj rendszerinek, bőven tudom, hogy a fájdalom avagy szenvedés leírása ma már lomtárba került valami, a szerelem „beteges érzelemének neveztetik.... Az élet minden tekintetében azt kívánja, hogy természetesek legyünk, s hogy természetünk a realizmus felé hajoljon. . . . Nem is képzelnéd mire gondoltam! Leirom neked ama három Szilveszter-estét melylyel az én lelkem foglalkozik. Jöjj velem! Képzeld, hogy úgy fogom kezedet, mint egykor, mikor ép egy ilyen estén kifutottunk ketten a tágas ebédlőből a „másik szobába“, annak daczára, hogy tudtuk, miszerint chokoládé-czukrot hoz a néni s hogy az a szép hajas baba meg a képes könyv — melyet úgy titokban megláttunk a másik szobában — a mienk lesz, mégis felhasználtuk a kellő alkalmat, mikor a vén bácsit, édes apánk rendes kártyapajtását beeresztet- lér a.,nejiéz.előszobaajtón, — kiszöktünk!... He hiszen volt is ám, ami vonzott bennünket ! Künn a „másik szobában“ ült a vén mesemondó né fine. Körülötte a „mindenes“ gyerek, kanász bojtár, juhász bojtár s a nőcselédek! már akkorra annjyi rémséges mesét mondott el nekik a „nénne“, hégy mind egy csoportra húzódtak s noha majd betörte a szél az erdő felőli ablakot, egy sem mert felkelni, hogy becsukja. Mi azfijn lármáztunk, sirtunk, hogy a nénne kezdje újra! (Mahuzódtam a „zöld“ pad végéhez, te lehajtottad fejecskédét az ölembe s tágranyilt szemekkel hallgattad a rémtörténeteket, melyek egytől egyig mind a „nemién“ vagy valamely „leendőjén“ estek meg. . . . Mikor javában folyt a mese, kijött a nagymama, azóta csodáltam már, hogy akkor nem volt nála a küfos, csakugyan nem! He a szemüveg igen s azon kerp'sztül nézett reánk nagy kék szeme, mosolyogva húzogatta a barna kabátkát s felöltőjének lilaszinü sialagcsokrait, — elparancsolta a nőcselédeket, hogv készítsenek teát és mi sírni kezdtünk, hogy a nagymama elront mindent — de mindent, menjen] be a vendégekhez, mi hadd mulassunk itt ___ Me gfenyegetett sovány kezével, rámutatva az ajtóra, hogy menjünk be. Miért is neu.! Belekapaszkodtunk a Zsuzsa nénne öltönyébe, de még a világért sem!... S tovább hallgattuk a csodás varázsu történeteket.... A égre elaludtunk ott a pádon — előbb te! Ujjaid között összemorzsoltad a chokoládó ezukrot s ott aludtál az ölemben, később én is, éppen mikor az öreg nénne meséiben a boszorkányok tartják az éjféli misét... . Ez boldog foil vesztei--este volt s oly édes reá ma is visszaemlékeznem. Boldog gyermekkor, édes időszak! . . . A másik, mely képzeletemben meg van örökítve, egészen különbözik ettől, pedig gyermekek voltunk még ekkor is! He már megkezdődött a tanulás gondja ... ott ültünk a szobában egymás mellett, én még a számtanon (mely ma is örökös ellenségem maradt) vesződve, te a német nyelvtan alapszabályaira hullattál könnyeket — rettenetesen elkeseredve sorsunk ellen, mely ily kínos csapást mért reánk!
