Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)
1889-02-14 / 8. szám
Melléklet február 14-iki, 8, számhoz, Szekszárd A/ icLélce. melylyel e lapok szerkesztőjét becsületében megtámadta, le kellett vonni a konszekven- cziákat,; mert a büntetőtörvénykönyv a 12 éven felüli életkorban a törvény ellen vétőket már büntetni rendeli, — Fajt Lajos káplán pedig 12 éves elmúlt. Czikkének tárgyilagos része tehát nemcsak igazat ad nekünk, hanem minden általunk felhozott — a megbotránkozás alapjául szolgáló — állításainkat p o n t r ó 1-p o n t r a m e g e r ő s i t i. Ezért azt hisszük, felesleges volt felszólalnia. A személyi részét illetőleg pedig, a hol eltérve a tárgytól, lapunk szerkesztőjének személyét támadja meg, — miután a nevezett káplán egyéb szokásos módoni elégtételre fel nem hívható, — a szerkesztő a törvény rendes utján fog vele elbánni. Midőn mindezekről szives olvasóinkat (tehát nem Fájt Lajost, mert mi hozzá nem szóltunk és most sem neki felelünk) értesítenénk, tesszük azt azon köteles tiszteletnél fogva, melylyel közönségünknek tartozunk, a melynek jól felfogott érdekeinek megóvása körüli nyílt küzdelmünkben bármiféle támadásokkal szemben sem lankadni, sem elcsüggedni nem fogunk soha ! A szerkesztőség. Ä KÖZÖNSÉG KÖRÉBŐL. Tisztelt szerkesztő ur ! Sokkal nagyobb érdeklődést keltett és szélesebb hullámokat kavart fel a közönség minden rétegében F. urnák a „Tolnamegyei Közlönyében megjelent ezikke és a vele kapcsolatos kérdés, semhogy jogában nem állna e sorok Írójának, az események figyelmes szemlélőjének, e tárgyhoz szólni. Teszem ezt sine i r a et studio, elfogultságtól bármely irányban is teljesen menten, az ügynek csppá.n tisztába hozatala, meggyőződésem előadása által, szerintem helyes és tárgyilagos megvilágítása czéljábóL Es midőn ezt előre bocsátom, ki kell egyenesen jelentenem, hogy F. ur ezikke, mely védelem helyett támadást, igazolás helyett sértéseket tartalmaz, melyben oly kevés a tárgyilagosság és elfogulatlanság, mint az igazság és jogosság, annak hangja, vitatkozás! modora engemet megbotránkoztatott. Mert lehet valakire nézve a szerkesztő ur egyénisége rokonszenves vagy kevésbbó rokonszenves, lehet valaki az ön elveinek hive vagy ellene, az még sem ad jogot senkinek sem durva és igaztalan sé ésekre, kicsinyes személyeskedésre, melyekből csak harag és gyűlölet rí ki, személyeskedésre, mondom, a sokkal több nyomaté k- k a 1 és jogosults á g g a 1 bíró érvek és okok helyett. Mert azzal, hogy valakinek személyét ócsároljuk, gyalázzuk és rágalmazzuk, még nem igazoltuk magunkat és leginkább nem, midőn a vád, mondjuk, hogy az volt a „Szekszárd Vidékéiben foglalt czikk, minden egyes pontját helybenhagyja és megerősíti F. ur válasza. Elismeri ugyanis F. ur, hogy az apát ur nem tette ki a gyászlobogót, mert a trónörökös öngyilkos lett; elismeri, hogy csak parancsszóra tartotta meg a misét, elismeri, hogy az apát ur a temetés óráiban eskettetett, hogy este lakodalomba ment és ott c-zigányzeno mellett mulatott, szóval elismer és beismer mindent, és tények és érvek helyett csak szemólyesköüui tud F. ur. Úgy látszik, álláspontját nehezen tudta indokolni, — holott egyedül az alapos indokolás imponál a higgadtan és józanul itélők előtt — és azért tért a jelzett útra. De nem csupán elfogult személyeskedése miatt botránkoztatott meg a czikk, hanem azon kihívó hang miatt is, mely azt mindvégig Uralja. Kétszeres figyelemmel olvastam át a „Sz. V.“ szóban forgó czikkét; hogy talán kimagyarázhatom belőle F. ur sértegető válaszának okát, de megvallom, nem sikerült. Én nem találtam abban egy cseppet sem abból a méregből, melytől F. ur any- nyira méregbe jöhetett. Abban a czikkben a czikkiró kommentárja mellett, mely joga és kötelessége a hírlapírónak, el van mondva az ismert ügy, előadja a czikkiró az alkalomhoz illő kellő komolysággal annak mikénti megtörténtét és ezt helyteleníti, elitéli. Mire való a sajtó, ha leplezetlenül ki nem mondhatná meggyőződését és nem ostorozhatná azt, a mit árra valónak tart ? Lehet a meggyőződés helytelen, téves, de azt kimondani, főleg ha az közérdekű, szabad és kell! Az apát ur eljárását ép úgy szabad bírálat alá venni — pedig úgy látszik azon háborodott fel leginkább F. ur, hogy a „Sz. V.“ azt egyáltalán megbírálni bátorkodott — mint minden más emberét, mert tudtunkkal a magyar közjogban arról nincs szó, hogy a szekszárdi belvárosi plébános és apát ur személye „szent és sérthetetlen.“ Azt tartják városszerte, hogy F. ur nem más, mint Fájtli szekszárdi káplán ur. Én ezt nem hiszem, nem hihetem. Nem hihetem, hogy Isten felszenteli; papja a vitatkozásnak ily ócska fegyverét ne tartaná méltóságán alolinak. Nem hihetem, hogy egy lelkész annyira ellentétbe jöhet azon vallásnak alapfogalmaival és tanaival, melyeknek ő papja, melyeknek a pap hivatásszerű hirdetője és szolgája — a felekezeti türelemmel és az emberbaráti szeretettel. Nem hihetem, mert jól esik nem hinnem, hogy ezen czikket a tisztelendő ur irta, mert az abban vallott eszmék némelyike emlékeztet ugyan azon középkori papságra, melynek cselekedeteit és egész működését határtalan szenvedély és vak fanatizmus jellemezte, mely saját érdekei szolgálatában vakmerő orgiákat ült az emberiség legszentebb tanai és törekvései felett, de nem emlékeztet a jelenkor, különösen hazánk papságára, mely ma csak a tudományok és műveltség, a hazafiság és humanizmus nemes szolgálatában annyi lelkesedéssel küzd és fárad. Hisszük, hogy Fájth káplán ur maga fog legjobban sietni megezáfolni azon álhireket, melyek a kérdéses czikk apaságát általánosan reáháritják. Honnan veszi F. ur a jogot valakinek lelki világába annyira betörni, midőn szemére lobbantja e lap szerkesztőjének, hogy vallásáról áttért ? Azt kérdem, kinek s mi köze van ehhez? Minő czimen bitorolja F. ur magának a jogot, hogy egy vallást sértsen, ellene kikeljen ? Szeretem az egyenlőséget magam is és bizonyára nem kevésbbó, mint F. ur, de az alattvalói hűség és honpolgári kötelesség amaz abc-jének, hogy a koronás Király, a felséges királyasszony és családja, igenis, kiváltságos személyek, mindenkor hódolok, a miként az igazságot az összes alkotmányos törvényhozó testületek által alkotott törvények is elismerik és perhorreseálom azon hangzatos álli- tást, hogy az igazi egyenlőség nem ismer különbséget azok közöttt, kiket a királyi bíbor vagy da- rócz takar. E megjegyzésem F. ur idézett szavaira csupán általánosságban vonatkozik és nem a jelen esetre, a királyfi öngyilkossági esetére. Mert kérdem, lehetséges-e az, hogy midőn egy birodalom népei megtört szívvel és keservvel, annyi kegyelettel és szeretettel, kétség és fájdalom között oda borulnak egyetlen ravatal elé, melyen azon férfin teteme nyugszik, mely az emberei milliói és millióinak, legszebb és legjogosultabb reményeiknek, vágyaiknak és aspiratióiknak immár élettelen megvalósítóját képviseli, hogy e szomorú és kétségbeejtő ténynyel szemben még felmerülhet azon kérdés, annak mérlegelése, váljon lehet-e az ily halott felett „misét ajánlani“, ha öngyilkosként is múlt ki. Nem-e tiszszeresen, százszorosán alárendelt, eltörpülő jelentőségű kérdés-e a kimúlásnak módja a kimúlásnak fájdalmas tényével szemben? Aztán nagyon kár, — bár az érdemes papság éppenséggel nem szorult az én tanácsomra, egy igénytelen ember igénytelen szavára, — túlságos skrupulozifásból s túlhajtott vallás-erkölcsi érzésből felidézni és ragaszkodni a középkor azon ósdi intézményéhez, melyet barbarizmus és elfogultság és nem keresztényi szeretet és felvilágosult ítélet teremtett meg. De nem folytatom a vitát, melyet F. ur sértő és kihívó hangon irt ezikke nálam provokált. Én nem tartok a polémiától, ha annak érvek a fegyverei, bár nem vágyom utána; a személyeskedés, ha néha éles is, szintén jogosult fegyvere a vitának, — de a kíméletlen, tapintatlan, folytonos és kizárólagos személyeskedésből álló vitát megvetem. El vagyok rá készülve, hogy F. ur ama szokásos nyilatkozattal fog válaszolni, hogy önérzetének tesz eleget, ha nem felel, ha nem tartja e sorokat válaszra méltónak, ám bölcsen teszi, de engedje ezen divatos eshetőséggel szemben, hogy már most kijelentsem, mikép az ilyen kibúvó és alaptalan mondásokat a leghatározottabban keilend visszautasítanom. Ön, szerkesztő ur, teljesítse csak kitartással azt a szép hivatást, mely a sajtó munkásaié ; legyen őre és kifejezője a közjónak és igazságnak és — ne roskadjon, ha F. ur másodszor szintily igaztalan, de még epésebb lesz! Békeség legyen velünk és közöttünk 1 Ariién. Veritatum Veritas. „Reddite, quae sünt caesaris, cae- sari, et quae Dei sunt, Deo!“ T. szerkesztő ur ! A minden igaz magyar hazafit oly mélyen megrendített országos csapással kapcsolatosan nálunk egy kellemetlen, sőt mondhatjuk: odiózus in- czidens merült fel, mely a mi különben csendes városunknak ha nem is éppen nyugalmát, de lakosainak hazafiui érzetét, humánus és liberális gondolkozását minden esetre nagy mértékben sértette. E b. lapok hasábjain ez ügyből kifolyólag megjelent, teljesen jogosult és helyén való czikkré a „Tóin a megyei Közlöny“ folyó évi feb- suár 10-iki számában egy replica jelent meg, melynek profán, cynismus, vallási türelmetlenség és mindenek felett botrányos „h y p e r i 11 o y a 1 i t á s s a 1“ szaturált személyeskedő sorai minden jó érzésű emberben méltó felháborodást keltet- t e k. Minden esetre hatványozza e felháborodást azon körülmény, hogy e nyilatkozatot, mint nekünk tudomásunkra jutott, a szeretet vallásának egy félkent papja irta; mert sajnos dolog ugyan, de, azt hiszem, még az is megismerte a czikk szerzőjét, illetőleg annak társadalmi állását, a ki a viszonyokkal teljes ismeretlen s ráismert a szerzőre, mint az egyszeri vak koldus a theologusokra. * Mint derült égből a villámcsapás, oly váratlanul s ép azért oly fokozott mértékben érzékenyen sújtotta a nemzetet az oly szép reményekre jogosító és mindenki által szeretett E e z s ő trónörökös korai halála. A felséges uralkodó c s a- 1 á d iránti mély részvéttel, bánatos hazafiui érzéssel sietett a nagy veszteség tudatában minden rendű és rangú ember, hogy az elhunytnak emléke iránt a kegyeletet és tiszteletet külsőleg is lerójja s hogy az általános gyászban részt vegyen. És ekkor, ezen általános gyász közepette, nálunk, a liberális T o 1 n a v á r m egye székvárosában megtörténik az, hogy parancsszóra tartanak gyászmisét és daczára a megyés püspök h a- tározott rendeletének, a templomra nem tűznek ki gyászlobogót, sőt midőn ezen kvalifikálhatlan eljárás nyilvánosan megrovatik, F. tisztelendő ur ellentétbe helyezkedve a közhangulattal, egy teljesen jogosult támadásra bárdolatlan feleletet tesz közzé s ezzel az egész ügy ódiumát magára vállalja. Szép a bátorság, annak is megvan a maga helye ; —■ de kérem tisztelendő ur, mondja csak : „van-é abban virtus, ha valaki egy halottas házba éppen akkor, midőn ott a gyász-szertartás folyik.. muzsikaszóval és éktelen kurjongatással lép be ?“ Ugy-e hogy nincs ? Sőt azt is megengedi, hogy ezért méltán elítélhetik az illetőt — a nélkül, hogy csak a legkisebb mentség volna számára. " Hát látja kérem tisztelendő ur, jelenleg a mi hazánk is ilyen halottas h á z, m e 1 y- ben hazafiui kegyeletünk és tört reményeink o 11 á r á n á 1 mélyen e 1 s z o mo- r o d v a k ö n yö rg ti nk az egek U r á hoz: hozzon reánk egy szebb jövőt, — ön pedig profanisálja az ország, a jó érzésű emberek gyászát és egy oly czikk kerül ki tollából, melynek hangja éktelen dissonanciában van a közhangulat t a 1. Igenis tisztelendő ur ön ellentétbe helyezte magát a közhangulattal és midőn ezt tette : colli- sióba jött 0 Felsége a Király, a haza, a 1 i b e r a 1 i s m u s iránt való kötelességekkel sőt — a mi pedig az ön állásában nagyon is megfontolandó lett volna — ellentétes ál* Ez az egyszeri vak koldus egy hid mellett állván, következőkép szólította ineg az arra sétáló és trágár diskurzust folytató theologusobat: „Kérem kedves tisztelendő urak, adjanak egy kis alamizsnát.“ „Hogy tudod azt, hogy mi kik vagyunk — kérdezők a theologusok — hisz te nem látsz !“ „Hát kérem alássan kezüket csókolom, az épületes beszedj eikbő 1.“
