Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)
1889-09-05 / 37. szám
elégedetlen szivetekbe a sóhajt, ne tekintsetek sóvárogva a messze, az ismeretlen távol felé, no kísérjétek sóvár pillantásokkal a tova lebbenti felleget, mely kijelölt utján haladva, úszik az ég árnyain . .. . Higyjétek, jobb nekünk távol a világtól; az. emberek gonoszak, irigyek, szivük meg van méte- lyezve s kevés jó van a földön, én tudom, én éltem az emberek között, s ha úgy akarjátok, mesélek nektek egyes részletet életemből, elmondom nektek, hogyan kerültem én is ide ! Könybe borulnak szemeim, felujulnak a régi fájdalmak, keresztül rohan idegeimen ama kínos érzelem, mely ma d megölt akkor ! Látjátok ama falut ott í eher leni ? Ott a hegytetőn ! Tornyára ereszkedett az esti köd, különben meg lehetne látni ama házat is, melynek kertjében virultam egykor ! Kicsike voltam még, mikor ott anyám mellett egy szép, tarka kavicsokkal körülültetett helyen kidugtam fejecskémet. Oh, milyen szép volt akkor minden, tavasz pompázott, tarka madárkák röpködtek a légben s az ég azúrján úgy fénylett a napsugár, hogy az én apró, gyenge kis leveleim egészen összezsugorodtak tőle . . . Kíváncsian tekintettem magam körül, sok szép virág pompázott, de egy sem tetszett oly szépnek, mint anyám, dús lombozatával lecsüngő fehér virágaival. A tulipánok büszkén ragyogtatták skárlát szinöket, össze-öss/.e- sugtak a mellettük viruló narczisz igénytelen sárga virágával, egész nap lepkék röpködtek bennünket körül, méhek, darázsok zsongtak, mikor este lett s ott a toronyban elzúgtak a harangok, oda húzódtam anyám terjedelmes bokra alá s félénken, csodálkozva néztem, mi történik, mint veszti el a lég melegét, mint tűn el a napsugár hosszú fónypász- tákban a viola ködös felhők megett, mint gyűl az égen száz meg száz fénylő csillag . . . felhők röppentek ide s tova, egy pillanatra elhomályosítva a csillagok rezgő fényét, majd habruhás tündérek szálltak felénk, csókot lehelve minden egyes virágra, sorra lehajtánk fejeinket a tündérek előtt, s mikor tova röppenve e tűntek, csókjaik helyén ott ragyogott levélkéinken a harmat . . . Másnap sokat beszélt anyám a ház lakóiról; elmondta, hogy van itt egy kedves ifjú leány, a ki sokat szenved s szép szemei többnyire ki vannak sírva, kiváncsi voltam a leányt megismerni, s nem is soká kelle várnom, kijött hozzánk kis öntözőkannával s friss vizet öntött reánk, melyet a száraz föld körülöttünk mohón szítt magába, megnéztem jól, olyan szép szemei voltak, olyan kékek, mint a mellettünk viruló liliomoknak! Sorra nézett bennünket, észre vett engem is, párszor össze-vissza forgatott kezecskéivel, én remegtem, félve, hogy elszakít anyámtól s elültet a kert másik részébe, felnéztem anyámra, ő is remegett s szeretett volna elfödni csipkés leveleivel, de a lányka nem bántott, felemelkedett, odadőlt egy mellettünk álló vén körtefához s zokogott oly fájón, hogy az én még addig fájdalmat nem ismerő szivem is sajgott bele. Kiváncsi voltam akkor, mért kesereg a szép ifjú lány, mért tölti el panaszával az esti léget, mért fonódnak liliomkarjai egymásba ? . . . Később megtudtam mindent! A leány árva volt s egy rokona házánál éldegélt, hányszor láttam, a mint egy csoport borzas gyermekkel vesződött, csitította, rendezne öltönyüket, kérte esdve, hogy tanulják meg a szép imát s a jó Istenke ott a felhőken túl szeretni fogja őket .. . A jó Istenke? Sokszor elgondoltam ekkor az én tapasztalatlan fiatal eszemmel, hogy hát az a jó Istenke ott a „kéken“ túl mért nem óvja meg azt a szegény szép lánykát, mért nem bünteti meg azt a rút, lármás, haragosképü asszonyt, meg a durczás gyermekeket . . . Csak néha láttam mosolyogni a szép leányt, mikor egy olyan kenderfürtü deli fiú karján sétált el mellettünk a kertben, óh én akkor rendkívüli boldognak éreztem magamat s a többi virágok is, mind szerették a szép leányt, még a büszke gládiolusok is meghajtók előtte fejeiket a földig ! .De ez vajmi ritkán történt, hogy kijött hozzánk a lányka, csupán ha az a haragosképü asz- szony nem volt honn. Egyszer aztán már úgy őszfeló járt az idő ; a vén körtefa hullatni kezdő leveleit s minden virág hervadt a kertben, nem láttam többé együtt sétálni azt a kettőt, a lány jött egyedül s mosolya helyett mindig zokogását hallottuk . . . Én nagyon rosszul éreztem magam, az első meghalás ... a hervadás, az első ősz, a létnek, az életnek küzdése az enyészettel . . . örökös búcsú a természetben, végnélküli haldoklás, a levélhullás ideje bekövetkezett s én betegnek érzőm magamat, a katalni rózsák még buján virítva terjeszkedtek, de a györgyikók kóróit megtörte a kósza szél. Az első kínos és feledhetlen fájdalom akkor érte elsőbb szivemet! Haragos asszonyunk végig járta a kertet, egész nap hordáivá a markot, káposztát, parancsoló szava hangzott a kert , utam mindenfelé majd emberek jöttek ásóval, kapákkal s felforgatták az üresen hagyott helyeket .... sorra ment a munka, inig azon helyre, kerültek, Tolnameg’yei Hölgyek Lapja. hol a százados haldokló virágok heverték szerteszét, küzdve az enyészettel. Zöld szeme, fürkésző-, leg sepert rajtunk végig, aztán hallottam parancsoló szavát, hogy a régibb virágokat fel keil .húzni tövestül s kihajítani a kerítésen, nehogy a fiatal hajtásokat meggátolják növésükben 1 Egy pillanatig . teljesen elvesztőm öntudatomat, aztán kétségbeesve néztem szegény anyámra. Könyök ragyogtak szemében, büszke szép fejét szomorúan csüggeszté alá ! Kétségbeesetten zokogva suttogtam. —: Mi lesz anyám ? ! . . . Szép csipkés, kissé száraz, barna leveleit zör- rentó s mély fájdalommal tekinte reám . . . — Meg fogok halni ! . . . — S én ? kérdőm fuldokolva . . . . — Te itt maradsz, csillogó hótakarót kapsz, inig nem a tavasz aranyszárnyu tündérei rád lehelik az ébresztő csókjukat. . . — S te anyám ? . . . — Én nem ébredek fel soha többé . . . Zokogtam nagyon s mikor egy veresképp leány szegény anyámat kitépte, vad indulat fogott el ! . . . Oh, a gonosz emberek mennyit vétenek nekünk s mi olyan tehetetlenek vagyunk . . . ! Zsibbadás szállta meg tagjaimat, szivem körül szúró fájdalmat érezők s eszméletemet vesztém ! . . . Madárdal ébresztett fel s ragyogó napsugár csókolta sárgás leveleimet. Minden megváltozott a kertben, csupán a vén körtefa állt virággal megrakva a kerítés mellett . . . Visszagondoltam anyámra s könyek gyűltek szemeimbe . . . beszélni akartam társaimmal róla, de azok mind újak, ismeretlenek voltak s büszke közönynyel fordultak el tőlem . . . elhagyatottnak érezém magamat. . . Hát a szép lányka ? Megdöbbentem látásán, mikor kijött, oly halvány volt és gyenge, önkéntelenül az a kérdés merült fel tapasztalatlan szivemben, hogy tán a mi tavaszunk az emberek „őszsze“, hogy tán a szép leány is úgy elhal most lassan mint ón s majd egy uj tavasz odavarázsolja a virulószint ismét arczáira . . . ? Meg is kérdeztem egy mellettem virító já- czintcsoportot, hiszen azok már régen virulnak itt, jobban ismerik az emberek életét, mint ón ! A jáczint busán sóhajtva felelt kérdésemre: Az emberekre is bekövetkezik az „ősz“, oh de annak nincs, nincs tavasza többé . . . A szép lány tehát meghalna, elhervadna örökre ? A virág bólintott . . . Látod, suttogó, a lány szivén bánat, rágódik, bánja azt a tündér szép fiút, a ki ide szokta kisérni hozzánk s most eltűnt meszy sze . . . A lány meg fog halni, elmondták nekem aj pasiflóra tündérei a múlt éjszakán, tudom . . . Keserűség töltó el szivemet, szegény szép leány . . . Hol lehet az, a kiért könyeid elmossák szemed fényét? . . . Soká gondolkodtam, mit tegyek? Megvesztegettem egy szép tarka pillangót, szerelmet, hűséget ígérve neki, ha felkeresi az arany hajú ifjút. A lepke ígérte és tova szállt a hullámos vetések felé. A napok múltak egymás után, a pillangó megcsalt, nem tért vissza hozzám többé. Száraz meleg napok következtek, esténkint alig szűnt meg a nap forrósága, alig hült meg a levegő, senki sem törődött velünk. A föld megrepedezett gyökereink körül, s mi lankadtan álltunk az égető nap hevében. Gyengébb idegzetű társnőim ájultan hevertek s én is éreztem, hogy végórám alighanem közeleg. Cseppet sem bántam, ha megsemmisülök ! Untam, gyűlöltem a gonosz embereket, szép kis fiatal úrnőmet nem láttam, betegen feküdt, kórágyán. Menynyire „irigyeltem azokat az ablakra futó vadszőlőket ! Ok láthatták az én kedvenczem szép halvány vonásait, azt az élettel, a szenvedéssel küzdő alakot! Esténkint kértem a tündéreket, hogy hozzák haza hattyú vonatu, kagyló kocsijukon a szép ifjút. De minden hasztalan volt. Egy reggelen festett koporsót hoztak ahelyett, egyszerűen vésett felírással, dísztelen, fehér patyolat szemfödőt. Jöttek sötét ruhás papok, olyan zűrzavar volt a házban mindenütt, az ajtó nyíláson láttam, mint égnek a gyertyák, lobogó ■ fénynyel a fehér ravatal körül. Szép leány, szép letört virág, hát sohasem lesz tavaszod többé ! Borzalmasan hatott reám az ének s az a bus kisérő harangszó, néztem a csoport után, mig a lebegő szemfedélnek csak egy csipkéjét láthattam ! Aztán összesúgtunk virágtársaimmal, a közös szenvedés összébb hozott bennünket egymáshoz. ügy -mondják, Így van ez az embereknél is ! Hogy mig jól van sorsuk, büszkén nézik le egymást s csupán a sors csapása alatt nyögve, ismerik el parányi gyarló voltukat. Csak a fájdalomban igazak egymáshoz s térnek Istenhez. Leszállt a harmat, ilyen szép alkony borult í reánk, mint most, de még. akkor nem terjengett I az őszi köd a mindenség felett; nyár volt az idő ! A patakból felénk hallott a békák egyhangú ku- rutytyolása s a kis malomfejnél suhogó viz. A levelek tündérei rebbentek az ágak között, felriasztva a pihenőt kereső madárt s. zümmögő bogárka hadat. Nekem oly szomorúnak tűnt fel az a fénylő, kék égbolt, melynek nyugati részére bíboros vonalt rajzolt az alkony s úgy tetszett, mintha azok a lassan-lassan előtünedező csillagok könyezve tekintenének alá. Azóta tudom, hogy csalódtam akkor, az örök természet, az a fenséges való. Közönyös az emberek sorsa iránt, nem törődik se kisebb, se nagyobb bajaival, a csillagok özöne egyformán világítja meg az ármányt és szerelmet; a holdfény megtörik a bíbor rój tu, arany himzetü függönyökön s tompán bámult be a nyomorral küzdő szegény napszámos kicsike ablakain ! Tán az égiektől, a mindenható természettől tanulták az emberek is eme tompa közönyt, mely- lyel társaik sorsa iránt viseltetnek ? Mikor megjött hozzánk a harmat tündófe, a fényes öltönyü, ragyogó arczu éj királyné, zokogva panaszoltam el azt a kínos fájdalmat, kérve őt, hogy keresse fel a messze távolba a szép, arany- hajú ifjút s mondja el neki, mi történt. A harmat tündére nem csalt meg, mert nem sokára ezen események után csakugyan megjött a szép deli ifjú. Istenem, mennyire kesergett — s oda dőlt a vén körtefához s zokogva rebegte kedvese nevét! Az ón szivem elfacsarodott. Majdnem gyűlöletet érzék az ifjú iránt, ki valahol a messze távolban időzött, mig itthon szép kis nővérem, az a fehér virág elhervadt, letört . . . szerettem volna elmondani neki mindent, de hisz én csak egy kis tehetetlen virág voltam, az emberek zsarnok szeszélyétől függve, kik egy vigyázatlan lépéssel köny- nyen véget vehetnek gyenge életünknek! S hányszor meg is teszik ! Pár nappal később az ifjú elhatározta, hogy engem kivisz elhalt kedvese sírjára, — ott terjeszkedett mellettem a kábító illatú fehér liliom is, aki mindig oly szomorú volt s örökké sírokról álmodott, mindegy, választása reám esett. Különösen éreztem magamat s az utolsó éjszakán nem jött álom szemeimre, — busán tekintek magam körül, elmegyek innét, elhagyom ősi fészkem, a vén körtefát, a piros virágú futó bab, mely ott kúszott a kerítésen, vigasztalt, mondva, hogy jobb lesz ott a csendes béke honában, itt társaid úgyis irigykednek reád, ott nem bánt senki, közös sorsod lesz a temető többi virágaival, sírokon virultok, a zokogok könnye éleszt, az emberek könyörtelen kezeitől megóv az a szent borzalom, melylyel a sírok virágait kerülik . . . Elbúcsúztam társaimtól, — a liliom haragos mérges illatát lehelte felém, irigyelve sorsomat, a paeonia herbaea terjengős levelével intett búcsút., sőt a büszke gladiolus-csoport is meghatottan haj- 1 itá felém ... a kert felől álló vén szederfák fel- zugtak tompán s az én szivem busán elszorult. Első napon rendkívül rosszul éreztem magamat uj otthonomban, az elhanyagolt kis sirhalom felett; az ott tenyésző széles füvek üdvözöltek s a többi virágok is felém küldők üdvözlő suttogásukat, a kevély fehér rózsák, melyek hajdan ott virultak ama nyugaton domboruló sirhant fölött, büszkén fordultak eí tőlem, rábámulva a fénylő égboltra, de a többiek örültek megjelenésemnek. De én nem bírtam a helyzethez szokni. Azok a magasló, méltóságteljes sírkövek, melyek komoran álltak a holdfényben, a keresztek villogó arany vésései, a zörgő haraszt, hervadt koszorúk kimond- hatlan fájdalmas hatást gyakoroltak reám. Hiányzott a vén lombos körtefa, ki nyári estéken hosszú regéket mondott a fák tündéreiről. Hiányzottak virágtársaim, a kék nefelejts s kúszó bab növény, ki oly hű volt hozzám s oly ragaszkodó, mert én nem éreztetem vele, mint virágtársnőim, alacsony származását. így múlt az idő s megjött az ősz, az a szép, kegyetlen, gyilkoló időszak, mely a múlandóság jelképe. Újra érzőm ama szúró fájdalmat szivemben, láttam leveleimet sárgulni, hervadni, a mellettem terülő kis viola odorata rég aludta már téli álmát, piczi fejecskéjét mélyen bevonva a barnás, dórcsipte fűbe ; csak a gruepán bokrok álltak zölden, magasan, daczolva a természet kegyetlenségével. Elaludtam én is ! S megjött a viruló tavasz minden pompájával. Az árkokban hömpölygőit az olvadt hó-viz. a tavasz tündérei lenge, aranyos öltönyben szálltak virágról virágra, rájuk lebe ve ébresztő csókjukat; az ón leveleim szépen ráborultak a kis halomra, s én csendesen virultam egyedül ! Volt egy álmom : hogy az a szép ifjú el fog jönni hozzánk egykor,
