Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)
1889-09-05 / 37. szám
!. évfolyam. 9. szám. Szekszárd, 1889. szeptember 5, mumm. /, / Szerkesztő-tulajdonos: Geiger Gyula, a kihez íny a lap szellemi részére vonatkozó közleniények, miqt aliirdetési és előfizetési pénzek küldendők. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárd, Sétpatak-utöza 1113. Megjelenik minden hóban egyszer s állandó havi mellékletét képezi a „Szekszárd Vidékének“, s ennek előfizetői , ingyen kapják. Külön msgróndelve egász évre 2 forint 50 krajezár. ZE-EEiircLe-fcö ezégeink szives fig-yelna.é’beíiildö hirdetményét a „Tolnamegyei Hölgyek Lapjában“ kívánja felvétetni, kérjük e körülményt különösen megjelölni. A divat-, és női ruhák-, ékszer-pipere-czikkok, általában hölgyeinket érdeklő hirdetéseket lehetőleg itt fogjuk közölni. Hirdetési díjak : mint a főlapban. Uri Hölgyek otthon. Azok a kényes társadalmi szokások, melyeket leginkább úrasszonyaink honosítottak meg a világban, éppen nekik legkényelmetlenebbek. Az úri nő ma üvegházi növény, mely le van borítva a családilak üvegbm ájával, mesterséges táplálással, melengetéssel diszlik, virágzik ott. A kinek kiválóbb szelleme nem talál életrevalóbb felfogásra s nem tud teremteni maga körül egy egész kis világot (nem az udvariak világás értjük), az az untalanul érzett-un ai másság, el hagyatottság karjaiban igazan szomorú világot él. Összes élete a világban az, ha egyszer-egyszer kiállítást rendez önmagából, megbámultatván az emberekkel ruhakülönlegességeit, ékszel’cziczomáit. S az a körülmény, hogy az úri hölgyek felének minden vágya, minden gondolata betetőzik az öltözködés művészeténél, magában véve szomorú. Vannak asszonyok, kik egész életükéin át öltözködnek. Ezek olyanok, mint a sárgalázban szenvedők, a kik mindent sárgának néznek. Ok is az egész világból egyebet nem látnak, mint öltözékeket. S ezeket tanulmányozzák, utánozzák, lefűzik, divattal lépnek fel és ez a kelme-gondolatkör egész szenvedélyes, lázas foglalkozást tud szerezni lelkűk- ! nek a maga Hibaeseményeivel. A patriarkális családi életnek ősöktől öröklött erénye azért szintén él az úri nép közt. Ennek az erénynek is meg vannak a maga boldog rabjai az úri nők sorában. Tagadhatlanul boldog rabok 'ezek, kik édes csemetéikkel vésződve töltik nap után a napot, a családház falai börtönfalakká válnak-reájok, de abban a börtönben nem unja meg magát soha. mert egy egész kis világ van oda bezárva. Nőnek azonban a gyermekek, serdülő leány lesz a kicsikéből, felszabadul gondjai nagyrészétől a jó anya s uj fészek számára boldog aggodalmak nevelik tökéletessé a bajadont. E nevelés ma már iskolázás által történik. A magasabb ismereteket tölcséren' tölti az állam szőke-barna leánykák fejébe. Erre is szükség van. J)e ez a tanulási idő is csakhamar véget ér. Ekkor jön el nézetünk szerint annak ideje, hogy a már kiélesitett értelem mellett képezzük a kedélyt, a lelket. A szépművészetek azok, melyek mélyen nemesitő hatással átformálják, átmelegitik a lelket s apró gyengeségeit leolvasztják róla. Ezeknek áldozzanak hölgyeink. Az örök „szép“ elveinek, törvényeinek befogadására van-e alkalmasabb, mint a női szív ? Milyen uj világ nyílik meg hölgyeink előtt! Azok a fonák és igen sokszor nőietlen hiúsági rekla m- h aj h ászatok ál istenek oltára előtt való áldozással. a szereplési vágynak esetlen nyilatkozásai, a kisszerüsógek százféle,, megmosolyogni való érvényesülései mind beolvadhatnak egy lelket nemesitő, ízlést fejlesztő, gondolatmenetet magasító foglalkozásba, mely azonfelül még maradandó becses eredményeket is hagy bátra. Szemelvények. Ha van boldogság a világon, ha van valami, miért élnünk érdemes: —bizonyára első szerelmünk az; a képzelet több gyönyört nyújt, mint éltünk minden valósága! Eötvös. A mamáknak meg van az a sajátszerü lélektani rend- kívüliségük, hogy mikor a leányuk számára választanak férjet, akkor egészen másforma az ideáljuk, mintha, saját maguknak választanának. Jókai. A szerelem teremtette a világot, a kötelesség kormányozza. A nő a házasságnál férjének nevét veszi föl, mint a győző azon csatának nevét, melyet megnyert. A női szív mély tenger, drága gyöngyökkel fenekén. A vihar az ily tengeren yeszélycs, de a mi iszonyú és elviselhetetlen, az a: szélcsend. Az emberek mind okosak volnának, ha ékdí'olyamuk alatt egyszer meg lehetne halniok. Akkor látnák, mily könnyen .áll fönn a világ nélkülük is.' Mi a remény ? Elök észiilet a lustaság műveléséhez. Az emberek a buzakalászhoz hasonlók ; mennél üresebb a fejők, annál inkább fönnhordják azt.----------------------------------------------------------■---------------------------------------------------------------;------------------------— ■ ■ — dl éklet a „Szekszárd Vidéke“ 3<-ik számához Miért hull ki a férfiak haja előbb, mint a nök-é ? Mert többet kell fejüket vakarni. T Á R C Z A. —SsssSi— A mit a harangvirág mesélt. Virágrege. , • Irta: Szarvas Mariska. . . . Azt hinnétek, csendes, néma a temető félhomálya '? . . . Hogy azok a zizegő lombok s apró virágok, melyek ott rejtve magánosán virulnak, nem éreznek semmit ’? . . . Mind suttog, érez, lát és — szenved . . . A mint az esti szél elsuhan felettük, felnyitják szemeiket a kis virágok, megkezdődik a panasz, a sóhaj. Egy horpadt síron égőszerelem-csoport díszeleg, roszkedvüen rázza magasra nyúló szárait, inig tündöklő biborpiros virága messze ragyog csodás szép sziliével. Huh, mily unalmas, mi szomorú e temetőben virulni, mily nem hozzád illő helyre ültettek azok a rossz emberek, mennyire vágyom távozni innét a világba, az emberek közé, hol minden él körű- lem, hol vig embereket is lehet látni, s nem mindig olyan gyászos, szomorú menetet, siró asszonyokat, zokogó gyermekeket . . . szeretném virágaimat kaczagó szép leányoknak nyújtani, hogy keblükre tűzzék, . . . szeretném látni, tudni, mi történik ott, a honnan azt a sok koszorús, szemfödős koporsót hozzák azok a mogorva emberek, kik vagy tompa közönynyel, vagy kétségbeesett sírással vonulnak el mellettem . . . A szomszéd sir fehér márvány kövén zerren a kúszó golgota virág, szorosabban fonódik vékony indája a hideg márványra s mélyen sóhajt . . . Szomorú e magány, unom én is ! Mióta elültettek ide, kénytelen vagyok e hideg sirkövet ölelni, levélkéim elfödik az aranyos vésést. Kedvetlenül, a természet zsarnok önkényének engedve virulok, míg az ősz letépi díszeim s száracskáim ösz- szezsugorodnak . . . nem várhatom, hogy elvigyenek innét, a sírvirágtól mindenki irtózattal fordul el . . . A kis halmok virágai helyeslőleg bólintanak, csak egy távoli, elhanyagolt sir felett elhagyottan, gondozatlan viruló kis harangvirág rázza tagadólag apró csengetyüit, a mozdulatnál hull az ezüstös harmat, a kis virág könnye, a széles, sárguló füvekre alá . . . Szűnjön panaszló szavatok, melylyel e magány s elhagyatott hely ellen kikeltek, fojtsátok vissza
