Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)

1889-08-08 / 33. szám

tölté szivemet, hogy tanácsait követve egy-kettőt ugrottam és úgy tettem szivemmel, minta hölgyek gyümölcs eírakáskór az üvegekkel szoktak tenni — megzötyögtettem, hogy minél több férjen beléje.

— En szeretett nagysári nem is reflektálok leánykájára, nem azért mivel savanyu a szőlő — hanem mivel én az anyát jobban szeretem mint a lányát.

— No kérem csak ne tessék haragudni,, mert akkor még jobban fogom szeretni, nekem most ön minden áron nőm lesz és itt semmi ellenkezés nem használ! (Itt egyet dobbantanék a lábammal, mire ő megijedné, én meg folytatnám).

— Szívesen emelném Önt a többi hölgyek fölé, de hogy ön nem akarja, azt mutatja azon határozott megjegyzése is, hogy „mi közönséges halandók a többségét képezzük.“ — Hát kettő mindenesetre több mint egy, de miután én „anti- oipandó“ a tulszerénységet is a súlyosabb bűnök közé sorolom, oda nyilatkozom, hogy a ki elhiszi nagysádnak, hogy nagysád közönséges halandó, az még annál is nagyobb bohó mint a ki elhiszi, hogy nagysád öregazszony és azt azzal verje meg az ég, hogy soha se kapjon szép lábú feleséget. De a ki azt képzeli, hogy az oly szellemdus kedves teremtések (itt ő reá czéloznók) nem tévedhetnek — az maga téved.

— Önt asszonyom téves utón vezették gondolatai, midőn feltételezte, hogy a mit az ember kapar, azt magáról kaparja. Nem szabad ám ilyesmit sejtegetni. mert aztán majd én is megharagudhatnék ! Igaz ugyan, hogy kényelmetlen helyzetbe kerülne az ember, ha a saját lábait kezdené csókolgatni, de hát az nem zárja ki, hogy nagysád merész fogadása nincs-e veszélyeztetve, mert a mi saját birtokunkat képezi, azt nem szoktuk másnál oly nagyra becsülni és habár arra bárki mérget vehet, hogy tyúkszemeim nincsenek ; mégsem tanácsos mint mondom, a mondott szavakat a mondó személyiségére vagy környezetére vonatkoztatni, mert ha ezt lehetne tenni — de csak akkor —- a következő jelenet fejlődne közöttünk — már ugyanis ha én oly szerencsés lehetnék nagysádat nőmnek nevezhetni.

— Az idő épen vacsora után volna — miután én éhesen semmit sem szeretek kezdeni. — Nem tudom volnának-e gyermekeink, olyan kis okos angyalkák mint a mamájuk, de a nevezett időben csak ketten volnánk a szobában.

— És most, miután nagysád nőm, megfogja engedni, hogy egy kissé bizalmasabban szólíthassam, mivel azonban álom látó nem vagyok, becses keresztnevét nem ismerve, nevén nem szólíthatom, de magamnak választhatok egy nevet a mely nekem igen tetszik és talán az ön ízlésének is megfelel — engem tehát Károlynak nevezhet.

— Mit, ön nem akar beszélni ? csak egykedvűen taszigálja rózsás ujacskáival az asztalterítőre hullott ártatlan kenyérmorzsákat, de erre már én tűzbe jövök, annélkül sem vagyok valami jó kedvemben, azt az is mutatja, hogy se pipa, se szivar, se tubák, fel is állok és a ház urához illő méltóságteljes léptekkel kezdek a szobában le és fel járkálni, még végre ezt is megunva, ismét az asztalhoz lépek, mire ön feltekint és most. midőn tekintetünk találkozik, én ébren álmodva czitálni szeretném azt a szép dalt, melyet egyszer Szekszárdon tanultam és melyet egyike Szekszárd jelenleg is legkedveltebb és legköztiszteletben álló embereinek (a ki jelen sorok olvasásakor bizonyosan nem kevéssé lesz meglepetve) nekem leírva elküldött és melynek szövege azt mondja, hogy : „Minden álmom egy tündér királyság“ stb., de időm sem volna, mert ön megszólal — soha másként, az első szó az asszonyé és rósz kedélyhangulatom eredete után kérdezősködik, mire én egész bátorságomat össze- szedve^bal karommal átölelem derekát és jobb kezemet ajka alá téve gyengéden emelem felém fejecskéjét.

— Soha sem szoktam kételkedni tetteid helyességében és most se vedd másnak természetes érdeklődésnél kérdésemet, ki az a Pagát Pitimé a ki az én nőmmel a nyilvánosság terén levelez? Erre ön hangos nevetésben törne ki, minek követTolnamegyei Hölgyek Lapja.

keztében arczocskáján melyen képződnének azon gödröcskók, melyekből a hamis Ámorok leselkednek kifelé és azt felelné.

— No Xárolykám most felsült, nincs ok a féltékenységre, bizonyos kútfőből értesülve, kiolvastam a sorok közöl, hogy a Pagát egy hölgy, még pedig egy hamis leány.

— De galambom, feleleteidben azért óvatosnak kellene lenned, mert a közvélemény még egy második tons les troist is alkothatna belőletek, tegyük fel csak ; te vagy a nap, ki saját fényedben tündökölsz, a Pagát a föld, mely tőled kölcsönzi világosságát, a harmadik a hold, mely itt azonban nem a nap drabantja és a holdban a közvélemény hirtelen Ítélete az általad kiemelt férfi hütelenség után következtetve, majd még engem találna sejteni.

❖

— Itt azután elkezdenék tőle búcsút venni, megköszönve neki — egészen komolyan — szellemes, kedves feleleteit, mialatt konytelt tollal Írnám :

— Üdvözli önt asszonyom a távozó Pagát, ne felejtse.őt el és bocsássa meg neki, hogy nem hagyta magát elcsipni.

— És most, midőn nőkeresési utam kivezet a vármegyéből, önnek hálám jeléül — a többi bájos hölgy boszujára — megígérem, hogy mihelyt találok egy pár kifogástalan tyúkszemnélkíili lábpárt, azt lerajzolva, a vázlatot beküldőm a „Szekszárd Vidékének“ megkérve a tisztelt szerkesztő urat, hogy ott a lap hátulján, a hol máskor a Mauth- ner-féle burgonya és más növényzet, továbbá loco- mobillek és a többi szokott megjelenni, hogy oda nyomtattassa ki őket közszemlére, tucltul adva a világnak, hogy végre is milyen lábacskákat talált az a

Pagát Ultimó.

Apróságok.

Engem vagy őt? A nagyságos ur kikiált a dolgozószobájából :

— Kérlek egy szóra, kedvesem.

— Engem vagy a nagyságos asszonyt tetszik hívni ? kérdi a szobaleány.

Sejtelem. Férj: Asszony, add ide a vasárnapi ruhámat. — Feleség: Hova gondolsz, hiszen ma csak szombat van? — Férj: Nem tesz semmit, mire a korcsmából előkerülök, úgyis vasárnap lesz !

A kis k é t k ed ő. Apa : Csak légy szorgalmas Palikám, aztán, ha jó bizonyítványt kapsz, lovacskát veszek. — Pali : Oh ismerem már az efféle fogásokat. Mamának is Ígértél uj ruhát, még sem vettél neki.

Szol gálát készség. A híres Rigaud észrevette, hogy egy hölgy, kit épen arezképezett, mindent elkövet, ajkait össze vissza húzogatja, csakhogy minél kisebb szájt mutathasson. A festő ki e grimaszirozást végre megunta, igy szólt:

Ne kinozza ön ajkait asszonyom ; mert ha ezáltal szi- vességet tehetek, egy csepp szájt sem festek nagysádnak.

A m i a kincsnél is drágább. Egy londoni énekesnő lakásán néhány hét előtt tűz ütött ki A művésznő hazatérve a színházból, lángokban találta lakását. E felkiáltással : „Papírjaim, ékszereim !“ — az égő szobákba akart rohanni, de kísérője báró R. visszatartotta. Kétségbeesve kiáltott az énekesnő: „Be kell mennem, hisz az ékszer, melyet ön ajándékozott nekem, oda vész.“ — „Hadd vesszen hisz hamis volt.“ — „He váltóim !“ — Csak égjenek, úgy sincs értékük, mert esődbe jutottam.“ A művésznő a veszteség és a báróban való csalódás keserveitől elájult. Másnap egy közjegyző jelent meg nála, ki a bárótól 100.000 frankot hozott e sorokkal: „Az ékszer valódi volt, a papírok értékesek, de a kegyed élete mindennél drágább vala.“

A rendőrségről. Egy nagyfejii kenderhaju embert vitt a rendőr a kapitány elé. Az atyafi egykedvűen állt a szoba közepén és komolyan biczczentett a fejével, mikor a rendőr olbeszélto, hogy azért hozta be, mert egy asszonyt vert a hid mellett. — Ki volt az az asszony ? — kérdezte a kapitány. — Ki vót vóna más, mint afeleségöm? —Hát azután mért veri kend a piacz közepén a feleségét ? — Verőm én ottkun is, könyörgöm. — He hát halija, ez mégis csak igtentelenség! — (ismeri az ur az én feleségeimet? — Nem én. — No hát akkor ne beszéljön !

A szemé r motes szobaleány. Annuska fiatal és csinos. Olyan szemérmetesen áll meg a biró előtt, mintha azt is pirulni valónak tartaná, hogy létezik ; a szájacskáját pedig csak éppen akkorára nyitja, mikor beszél, mintha

fütyülne. — Az a panaszom, hogy P. ifiur erőszakoskodott.

— „Hogyan erőszakoskodott?“ — kérdi a biró. —Megfogott a lépcsőn, aztán megcsókolt — feleli a kis szobaleány és eltakarja az arczát. — „Hát aztán mit kíván, hogy tegyünk az ifiurral ?“ — Azt, hogy adja meg a forintot, a mit a csókért Ígért.

—

.A. nők hivatásáról.

Zöld repkénnyel koszoruzott csinos ház udvarában kedélyes beszélgetést folytat egy fiatal asz- szonv és férfi.

— Mikor lesz a sorozás a mi járásunkban, kedves öregein ? — E kérdést intézte, az „öreg“ nevet csak szeretetből használt férjecskékez, mit eléggé bebizonyít az, hogy raig e kérdést intézte, addig az „öreg“ nevet viselő fórjecskének göndör fekete szakállát gyűrűzte a rózsaszín körmü s fehér kacsós kis feleség.

— Junius 1-én kezdődik és tart 8-áig; és vájjon miért kérdezed? — meglepetve kérdezi a fórjecske.

— Előre számítom, mennyit dolgozom én abban az egy hétben, mig te kedvesem nem leszel itthon ; nem kell négy tál ebédet főzni, vacsorát pedig semmitsem ; ón iszom habos kávét hat órakor s az lesz a vacsora is.

Pedig dehogy, dehogy azért kérdezte ; azalatt az egy hót alatt akart ezikket Írni a „Tolnamegyei Hölgyek Lapjába.“

A fórjecske mosolygva nézi kis feleségét.

— Igen kedvesem, sokat dolgoztatsz. Nem kell neked magadnak dolgoznod, csak felügyelsz a dolgosokra. Holnap hétfőn mindjárt elkezdotem a rózsakruplit töltögettetni, (már az őröket rendben- hagytam, hogy kellő napszámosokról gondoskodjanak) kedden szénát gyüjtesz, szerdán répát kapál- tatsz és itt mindenhol jelen kell lenni magadnak is, ha azt akarod, hogy a drága napszámot ne hiába fizessük.

— De kedvesem, te úgy látszik, elfeledkeztél arról, hogy én hivatalnok is vagyok?! — pattan fel a kis feleség, ki annyira meg lett zavarva tervével.

— Hogyan számítottam, milyen szép csendben, senki által nem zavarva fogok én a héten szép és szellemes dolgozatot Írni, és íme, ilyen prózai dolgokkal minden szép eszmét egyszerre kiűztél fejemből.

— Hogyan kedvesem ? kérdő a fórjecske, talán valami dolgozatot akarsz szaklapotokba küldeni ? Sohse törd te azon a fejedet, csak azt győzd elolvasni és megtartani fejecskédben, a mit Baross elrendel, — mig te vesződnél dolgozattal, addig inkább menj ki a szigetbe, s nézd meg, mennyi lóherét kaszál le a kocsis esténként.

— Olt Istenein ! még mit nem parancsolsz ? kiállhatatlan foglalkozás az a dolgosok után való pallérkodás, — az csak gazdászoknak áll jól, hivatalnoknak szembetűnően ügyetlenség — zúgolódik az asszonyka.

— Mi lelt téged édes feleségem ? nem ismerek reád, ni, még sírsz is ? Furcsa, igazán furcsa — vagy, ugy-e hiúságból teszed ezt, attól félsz, hogy arezbőröd lesül, az ellen is van orvosság, felteszed nagyszélü kalapodat s elviszed legnagyobb esernyődet, s igy ügyelsz fel a munkásokra.

— Hagyd el, hagyd el kedvesem, ne folytasd tovább, mert bizony kiveszel a béketürésből, azt hiszed, én azért mentem férjhez, hogy munkások után pallér legyek? Istenem, istenem, bár csak most is leány lennék ! senki sem parancsolna, s én szellemi dolgozatokkal foglalkozva, hűvös szobában töltenem e forró napokat. — Itt a sirás hangos erővel kitört s a szobákon végigmenve, keservesen sirt a fiatal asszonyka.

— No de kérlek az istenért, ne sírj (gyors léptekkel megy utána a fórjecske).

— Mondd el tehát, miféle dolgozatot kell Írnod, megfogalmazom én még ma estére és te holnap a hivatalos órák alatt leírod, mert kedvesem, már azt csak beismered, hogy te valami irodalmi munkát nem tudsz írni, ha bármennyire jártas vagy is sokféle rendeleteitekben. Ne sírj, én segítségedre leszek, talán valami statisztikai kimutatás, vagy va-