Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)

1889-08-08 / 33. szám

Tolnamegyei Hölgyek kapja.

— Ja vagy úgy!

— Ott álltak együtt összeölelkezve, mintha soha sem akarták volna egymást elereszteni, és mindenféle szépet súgtak egymás fülébe, — szóval, nászuton voltak. Egyszer csak a folyam közepén egy kis tárgy közeledett, melyet a viz áradata úsztatott lefelé.

— Nézd egyetlenem, egy olló.

— Ki mondta ezt ?

— Hát az asszony. Az asszonyok szokták férjeiket egyotlenöknek nevezni.

— - Téved kedvesem — mondá a férj — ölló nem úszhatna a viz színén, az egy kalapács.

— I)e olló !

— De kalapács !

— De bizony olló !

— De bizony kalapács ! — Ez igy tartott, midőn már a szóvitát képező tárgy közelebb úszott a Fekete-tengerhez, mint hozzájok. — Már régen nem tartották egymást átkarolva, az indulattól az egyik, t. i. a nő pulyka-piros, a férfi kvargli-hala- vány volt s még mindig járta az olló és a kalapács. Végre elkezdték egymást nem a leggyengédebb módon — taszigálni; mialatt az erősebb fél a gyengébbet úgy találta véletlenül oldalba lökni, hogy az egy „olló!“ sikoltással fejjel lefelé bukott a vizbe mig a férj sietve kiáltá utána, hogy „kalapács asszonyom!“ — és az utolsó szónak diadal-örvendve törülte le homlokáról az izzadságot, mialatt a hullámok csattanva csaptak össze szeretett neje lábacskái felett.

Már éppen gondolkozni kezdett, hogy beírja a „Szekszárd Vidékébe“ és onnét vegyek át és közöljék a világ összes lapjai, hogy az egyszer mégis a férj szava volt az utolsó, — midőn a hullámok közöl egy kis kéz emelkedett ki és a mutató és közép ujjal egy perczig az olló vágását utánozva, ismét alámerült és eltűnt örökre.

— Ezt fölmelegitetted Pagát, én ezt másként tudom.

— Oh barátom, hiszen ezt lehet adni számtalan verzióban, de a finale mindig egy és ugyanaz marad.

— Nem, nem, — semmi esetre sem felelhetek az öreg asszonynak, mert vagy felel, vagy nem felel, s ez mind a kettő baj volna.

Ha felel, akkor olló és kalapács lenne a játékból. És különben is közártalmas a dolog; a nőknek csak még ilyen iskola kell, — azok persze nem értik már is eléggé a vagdalódzást, most még csak az öreg asszony szellemes csipkedéseit kell el- sajátitaniok, azután jaj nekünk férfiaknak !

De hanem felel, — és én azt a hölgyet képesnek tartom reá, — akkor még nagyobb a baj : a nőknek lesz egy példányképök, melyre hivatkozhatnak. Az én kedves öreg asszonykámat minden

férj a tenyerére kapja háromszor is napjában és még évezredek -múlva is regélik a cseresznye-ajkak, hogy egyszer mégis volt egy asszony, a ki elhagyta magától az utolsó szót vitatni.

Hej pedig de szerettem volna neki felelni, hogy :

—- Asszonyom (ide egy felkiáltójelet tettein volna, azután igy folytattam volna tovább:)

— Bár részemről semmi kifogásom sem volna de ön asszonyom, nem tudom, nem-e unná meg a létet, ha kettőnkön kívül senki sem volna a világon. Mondom, ón szívesen bele találnám magárait, (itt egyet fohászkodnám) — de hát ha körülnézek, hű Ultimója helyett más környezetet látnak csillogó szemei (ez bizonnyal legyezné hiúságát) — még czvikkerem az ön angyali alakja helyett szintén más tárgyakon tévedez. Szóval, kívülünk még mások is mernek a világon létezni, kikkel én az ön kívánságára szívesen megküzdenék, akár csak Don Quixote a szélmalmokkal; de hát létezésüket tagadni nem lehet. Vannak, léteznék és képeznek egy közönséget. Ezen közönségnek legalább egy kis része elég szives volt — az ön szellemes feleletei által figyelmeztetve, az én czikkeimet is méltatni egy tekintetre, azután nézetüknek adtak kifejezést, a mely ismét egygyé olvadva, képezé a közvéleményt és a közvélemény volt a „tons les trois“-ban az általam „se ez, se az“-nak nevezett harmadik. E szerint a tous le trois él — és a Pagát Ultimé uralkodik (ide három felkiáltójelet tennék, melyekből a szerkesztőségnél kettőt mint feleslegest kitörülnének, én meg igy folytatnám tovább:)

— Hm Hm, édes nagysád, hát önnek csakugyan tetszik tudni a sorok között olvasni ? Igazán szép tudomány ! Nem volna szives velem a mester nevét tudatni, a kitől e téren oktatás nyerhető? A technika, melyet ön kifejtett, valóban meglepő. Olvasni tudni a sorok között, még mielőtt azok nyomda- festék alá kerülnek, sőt véleményt is adni és a bábeli nyelvzavart — mely talán a tudományhoz tartozik, egész helyesen, nem venni műveltségszámba — habár nem minden műveletlen ember van öthat nyelvnek birtokában, — ez valóban érdekes stúdium.

— Hát azután, drága öreg asszonyság, nem tette még azt a tapasztalatot, hogy midőn álomképek az ébredés által tova tűnnek, a való mindig ellenkezője a képzeletnek.

Azután meg a festő felett sem kell ám mindjárt pálczát törni, a ki nem képes modell nélkül szép lábakat festeni. Az .a festés nem tréfa ám ; noha a kedves hölgyek néhányan pár perez alatt modell nélkül is remekelnek saját arczocskáikon, és oly élethűen, hogy aztán művészi szem legyen, a ki felismeri, hogy mi benne a művészet és mi a természet.

Az anatómia ismerete nem tesz ám ki mindent, éppen úgy, mint a ki a perspektívát tanulmányozta, nem bir ám mindjáit tájképet festeni.

Fogadni merek, hogy az általam említett művész egy szép menyecske körvonalait — bekötött szemekkel is a 1 egk ifogástal an ab b rószarányosság- gal pár vonással kirajzolja, -— de hogy azt a kellő világításban a határozott árnyak, vetárnyak, reflexek stb. helyes színezetével megfesse, ahhoz kell ám valami, és az a valami a modell. Hiszen ha a festők modell nélkül festhetnének, sok izgatottságtól, sok méregtől mentek volnának, bár lehet, hogy némely gyönyörtől is meg volnának rabolva, — ha pedig nem kellene utazni, fáradni modellek után, ha nem kellene őket oly drágán fizetni, sok százezer forint megtakarittathatnék. Es azért van a festő elragadtatva, ha egy karakterisztikus fejet, szép alakot, kezet vagy. lábat lát. Ámde biztosíthatom nagy- sádat, hogy semmit sem gondol mellette, mert ha gondol, — hogy Benczúr egyik tanítványának szavait ismételjem — akkor nem bir tovább festeni.

Reményiem, hogy nagysád nem veendi rossz néven ezen soraimat, mert habár „talán“ nem vagyok is művész, — mert a ki katona, az talán nem mindjárt generális ám — ; hanem mivel sokszor volt alkalmam (nőkeresési utakon) a műtermek meztelenségei között forgolódni, szereztem a festészetről egy parányi fogalmat és állíthatom, hogy akár- mely férfi szerencséjének tarthatja, ha a nagy művészek előtt modellul állt szépségek egynémelyikét nejének nevezheti. És mivel nagysád Mackartot hozta elő, én is őt említem fel, és azt hiszem, nyilt titok, hogy legjelesebb képei némely alakjainak képmásai a legmagasabb és legtiszteltebb körökben találhatók fel.

— Igen, én ezt mind tudom, noha a tudományban minden törekvésem daczára csak azt a fokot érteni cl, a hol az ember belátja, hogy semmit sem tud, de azért rakonczátlanságom mellett emancipált mégsem vagyok. Hogy pedig az iró alakját, a sorokközti olvasottságával sem ismerte fel kedvességed, azt bebizonyítani igen könnyű miután iró nem is létezett! Bókja mindenesetre hizelgő volna reám nézve, de hát nem fogadhatom el, miután a „Szekszárd Vidékének“ nem iró, hanem kaparó társa vagyok.

— Bővebb felvilágosítás végett az érdeklődők szíveskedjenek kedvelt lapunk tisztelt szerkesztőségéhez fordulni.* (Ide egy pontot nyomnék, azután igy bölcselkednék tovább). Kedves nagysád! szikemben az ön iránt gyökeret vert érzelmek mélyebbek egy literes üvegnél, ebből kifolyólag elképzelheti, hogy egy cseppet sem árasztá keserv kedélyemet, midőn halfám, hogy vőül nem fogadna el. Ezen megjegyzése édes reményekkel annyira meg* Igenis, nagyrabecsült munkatársunk, ki bátran iró szárába jöhet. Sz.

TÁRCZA.

—SsssS—

SllccjfjósoCcm ....

Megjósolom megjósolom Hogy az nem lesz elfeledve!

Mikor nem is gondolsz rája Büntet meg az isten érte!

Vérző szívvel roskadsz össze,

Lelked vihar tépi sajog! Felsóhajtasz mint én egykor „ Jaj de boldogtalan vagyok !“

Keresed a megváltásnak Csak egy szavát mindhiába !

FI viszem én azt magammal Mélyen le a földporába !

Leborulva j'elzokogva Bús szívvel hiába kérded,

Senki senki meg nem válthat Nem tudják hogy mi a. vétked !

Nem tudja azt senki, senki Hogy reményim összetörted,

Hogy a szivem benned bízva Kinos csalódásban tört meg!

Nyári estén kósza szellő

Regéli a sírvirágnak

Hogy lent pihen az az egy, ki

Megválthatna — s meg nem válthat!

Szarvas Mariska.

UNTóltzröl sl nőknek.

Nagy irók és böJesészek mondásai :

Egy nő, ha valakit egyszer nevetségesnek talál — azt nem szeretheti. (Balzac.)

A nők rosszat mondanak egymásról, mert ismerik egymást. (Stiiel.)

Az egyetlen csoda, a mi most is megtörténik naponta a Cireéé, a ki állatokká változtatta a férfiakat. (Richard.)

Egy divat, a mit a nő talál fef, mindig arra való, hogy kimutathassa valamely előnyét, vagy egy más hibáját. (Karr.)

Van valami a mi többet ér egy szép nőnél — egy szép és szerény nő. (Pythagoras)

A kinek nincs baja, házasodjék meg. Lesz! (Dos Ormos.)

A nők sohasem tudnak megbocsájtani azoknak, a kiket véletlenül megszeretnek. (Roqueplun.)

A. könyörgés és kérés olykor képesek szerelmet előidézni i visszaidézni soha ! (Lingrée.)

Nem az a vesztett ügy, a mit a bíróság dönt cl roszra, hanem a mit az asszonyoknál nyerünk meg. (Dumán oir.)

Ha száj tilt, s a szem felszólít, kér, ennek engedelmeskedjetek. (Byron.)

A nők megtagadják azt, a mit szeretnék, ha elve- nénk tőlük. (Shakespeare.)

A nők mindig az ész rovására ajándékozgatnak a szerelemnek. (Dupuy.)

A meggondolás a nőknek a mi a viz a bornak. Megfosztja őket részegítő mivoltuktól. (Lemesle.)

A nőnek ép az a természete van, mint a sólymoknak Sohasem kell jól bánni velük : hasztalan fáradság. (Pet- ronius,

Az asszonyok vallása rendesen nem egyéb, mint istenfélés az ördög megsértése nélkül. (Oxenstierna.)

A nők megbánásnak nevezik hibáik édes emlékezetét, s a keserű fájdalmat, hogy nem kezdhetik újra. (Beau- manoir.)

Némely nő szomorúsága nyilvános falragasz : Vigasztaló kerestetik. (Orebillon.)

A legtökéletesebb hazugság az igaznak folytonos emlegetése. — A nő ösztöne a csalás. (Beaumarchais.)

Kit sem vonz úgy a boszu, mint a nőt. (Juvenalis.)

Az erény sohasem rátartóbb, mint ha az ember időt enged arra. (Orebillon.)

A legrosszabb kívánság, a mivel az ember a nők iránt viseltetik az, hogy minden vágyuk teljesüljön. (Shakespeare.)

S ha az asszonyok még rosszabbak is volnának, minden hibájuk följegyzése után is, alig- marad más okosabb hátra, — mint hogy szeressük őket. (Diderot.)

IK-t-