Székes-Fejérvári Naptár, 1938

Szépirodalmi rész

— 36 —

Fanny kisasszony ! Hiszen láthatja a nagyságos úr is, hogy egészen meg van gabalyodva. A leikével nincsen az már itt. Más hazát keres, mint a vándor madár, ha az idő őszre fordult Asszony kellene ide. Anya kellene a három kis árva mellé. Eleget mondja ő a nagyságos úrnak. De az megszegi magát mint a makrancos paripa. Pedig szegény megboldogult nagyságos asszony is csendesebben pihenne siriágyában, ha hűséges gondozás alatt tudná a csemetéit.

Mialatt Daánéknál igy fenekestöl felfordult minden, Gyuszi egy felfedező merészségével vezette az ő védenceit, akik édes sejtelemtől eltelve, boldogan kocogtak utána a kert tekervényes utain.

A kis kalauz győzedelmesen törtetett előttük, mig végre megállott a szöllővel befuttatott veranda előtt.

— Mariska néni! Itt van Lilly is, meg Erzsiké is 1 — kiáltotta harsányan annak tudatában, hogy most nagyon dicső dolgot cselekedett, várva-várt, kedves vendégeket hozott magával.

Talán már haza is kellene küldenünk az apróságokat, — aggodalmaskodott egy fehér hajú öregasszony, — mindjárt ebéd ideje van. Tulajdonképen nem is lett volna szabad idecsalnod őket.

— Miért nem jön az apjuk értük ? — ha együtt akar ebédelni a csemetéivel? — mondta csintalan mosolylyal a leány és a terített asztalra összehordott mindenféle kigondolható jót.

— Szeretnétek itt ebédelni ? — fordult most feléjük édes mosollyal egy nagy tál gesztenyés kiflit helyezve az asztal közepére.

— Igen, igen! Itt ebédelünk! — kiáltotta egyhangúlag a kis társaság, akiknek régen nem volt ilyen jó napjuk.

— Ez hát olyan kiéheztetésféle akar lenni? — tért észre az anya.

— Hát bizony olyanforma. A feltétel: teltes kapituláció. A gyermekei itt boldogok. Hisz csak meg kell figyelni őket. Az otthon pokollá vált számukra. Ha Daán nem akarja, hogy apróságai teljesen hűtlenek legyenek hozzá, bele kell törődnie abba a gondolatba, hogy azt a szükséges rosszat is a házába fogadja, akinek Holányi Mariska a neve.

— Milyen érthetetlenek is vagytok ti fiatalok 1 — sóhajtott fel az anya. Kilenc évvel ezelőtt egymáséi lehettetek volna. Akkor egy kacér asszony miatt úgy váltatok el, mint a leghalálosabb ellenségek. Te nem tudtál megbocsátani. Daán nem tudott könyörögni. Aztán Daán megnősült, te pedig kezdted magad begyakorolni abba a legnekezebb tudományba, amelynek feledés a neve. Hogy milyen eredménnyel, mutatja, hogy amikor megtudtad, hogy a Daán kúria szomszédságában uj ház épül, le kellett foglalóznunk már akkor, mikor még a fundamentumát se kezdték ásni. A csinos kis épület elkészült mi beköltöztünk és most a gyerekei védszárnyai alatt akarsz eljutni abba a paradicsomba, amelyből egykor önként száműzted magad. Csak azt szeretném tudni miben reménykedel ? Az az ember dacos, büszke lélek. És ha akkor nem tudott könyörögni, amikor szeretett . . .

— Most nem kellene könyörögnie, — hajtotta meg fejét alázatosan a leány, — most elég lenne egy szó, egy tekintet . . .

Szavait velőkigható gyermeksikoly akasztotta meg.

A leány egy pillanat alatt künn volt közöttük a kertben. Reszketett minden tagjában és az arca kísértetiesen sápadt volt.

— Szent Isten, mi történt ?! . . .

Csak az, hogy Lilly játék közben elesett és homlokát egy kiálló, éles köbe