Székes-Fejérvári Naptár, 1938
Szépirodalmi rész
— 35 — Kályhát, tűzhelyet legolcsóbban KRÉN Uljha gjárban Tibit. kát hányatott vénülő leánynak nem volt semmihez sem kedve, szeszélyes, kíállhatatlan lett és a szegény gyerekek azt sem tudták, hová bújjanak előle. A lcgnagyobbiknak, a Gyuszi gyereknek könnyű sora volt. Ó fiú létére hamarosan túltette magát ezeken a kellemetlenségeken. Át-át szökött a szomszéd villába, amely nem régen kapott uj lakókat, kiket ó gyermek logikával „uj néniknek“ nevezett. Nagyszerű dolga volt ott! Szinte a szeméből lesték ki a kivánságát. Miatta üthette a kő két kicsi védtelen húgát. Esténként otthon úgy hencegett mintha fizették volna és minden elbeszélését azzal a lázítással fejezte be, hogy — ti mért nem segittek magatokon. — Segíteni ? Hogyan ? — kérdezték a kis élhetetlenek. — Átmenjünk mi is? De hiszen mi nem vagyunk fiuk! — Hát aztán ? — Minket megfognak a rendőrbácsik és bezárnak egy sötét börtönbe. Ezt Lilly mondta, aki fiatalabb és félénkebb volt Emminél Gyuszi egy leírhatatlan tekintettel mérte végig kis húgát. — Aztán ezt a marhaságot ki mondta nektek ? — Hát a Penzsi. — Gondolhattam volna. Persze, azért ijesztett rátok, hogy ne mozduljatok innen. Ne kelljen utánatok járni. No, ne búsuljatok. Holnap átviszlek benneteket — Négy szempár ragyogott fel erre a biztatásra. — Gyuszi! Édes Gyuszikám! De ró vagy te! Mit adjunk neked. Bajackmagot Sokat• gyűjtöttünk ám! Tndniillik hozzá voltak szokva, hogy a bátyjuk semmit se tesz ingyen. — Nem kell semmi, — nagylelküsködött a kis kalóz és napóleoni pózba vágta magát. — Kapok én ott annyi minden jót, hogy a ti barackmagotok — sifli!! Befőttet, süteményt, mindent. Majd meglátjátok. — Ugy-e mi is kapunk ? — érdeklődött a nagyobbik, akinek fejecskéjében a göndör barna fürtök alatt sokkal több gyakorlati ész talált helyet, mint az Emmi szőke fejében. — Hát persze hogy kaptok. A Mariska néni olyan jó, de olyan jó, mintha mamánk volna. És így történt, hogy másnap délelőtt a Daánék udvarát, kertjét hiába kutatták fel a gyerekek után. Gyusziért már nem is aggódtak. Tudták, hogy hová szokott az utóbbi időben járni. Úgy — kéz alatt — tudta az apja is. Csak éppen nem akarta tudni. Megvoltak rá az okai. Hanem a leánykák ? Hová lett a két kis csicsergő fecskefióka ? Fanny kisasszony dult-fult és dél felé mint sértett királynő vonult viszsza szobájába, hogy megírja felmondó levelét. — Jobb is, — mondta Penzzi a szobalánynak, aki tanácstalanul állott a konyhaablakban, mely a kertre nézett, — az a kíállhatatlan fejérnép, a Fanny kisasszony megrontja az egész házat. Elüldözi rossz kedvével a gyerekeket és raegvaditja a cselédséget. Csak az ilyen vénleányok . . . Elhallgatott, mert Kati nagyon furcsán nézett rá. Vénleányok ? Hát Penzzi? Múlt hónapban ülte a 45-ik születésnapját! — Igaz, igaz. De az más! 0 férjhezmehetett volna. De úgy megszokta itt, hogy nincs az a teremtett férfi, akiért ó elhagyná ezt a házat De
