Székes-Fejérvári Naptár, 1938
Szépirodalmi rész
— 31 — Három karácsonyfa. Irta: SZEPTEMBER. Ä hegytetőről ereszkedő, végeláthatatlan fenyveserdó egyik nyúlványán, messze a töbhiektől, három fenyő állott Magas sudár, pompázó férfikorban az első, növekvő, dús, cifra a | másik. A harmadik nyomoréknak ma- I radt, alig félméteruyi, dereka görbére nőtt, ágacskái szabálytalanul ritkák és kajlák. A süni tömegben sorakozó többi testvér felől sejtelmes hangokat röpített a szél, a legnagyobbik fogta fel és estéről-estére súgta tovább: — Növekedjetek, viruljatok, pompázzatok. Egyszer majd eljön az ünnepünk és teljesíthetjük hivatásunkat. Elrepülünk az emberek otthonába, jóságos, boldogságtól remegő kezek feldíszítenek, enyhe, meleg fényt árasztó gyertyákat aggatnak reánk, karácsonyestén kigyul a fény, színes ruhában, tenger csillogásban hirdetjük a szeretetet. Az lesz az ünnep, az lesz a boldogság ! Ä három fenyő, a magas, sudár, pompázó férfi, — a növekvő, dús, cifra, a félméternyi, görbécske, nyomorék, egyformán álmodozott sorsáról és — mint hivő a menyországra — gondolt a boldog jövendőre. Vastag hólepel fedte a tájat, fehér ruhába öltözött a fenyveserdő, mikor meglelentek a favágók. Kemény férfiszó közben csattogott a fejsze és rendre dőltek a fehér és zöld mezbe öltözött karácsonyfák. Ä három testvér boldogságban remegett, vagy félelmében sóhajtozott, amint közelgett, vagy távolodott a favágók zaja. Két favágó arratévedt. — Nézd csak, milyen szép — vették szemügyre a legnagyobbat. — De ez a másik, ez a tömött levelű is teszi. Sebesen dolgozott a fejsze a gyakorlott kezekben, néhány csapás és a fák a földön hevertek. Vadukra tették és indultak tovább. — Itthagynak, végem van — siránkozott a kicsike. Mintha csak megértették volna panaszát, az egyik visszafordult: — Vigyük el ezt a mihasznát is, jó lesz egy nagyon szegény embernek. Egy fejszecsapással kivágta és vitte a boldogságtól reszkető kicsi fácskát is. Egymás mellé kerültek a vasúti kocsiban. Két nap, két éjjel tartott az út, amig a nagyvárosba, a folyamparti vásárra jutottak. Egy boltos vásárolta meg őket. A két nagyobbnak sikere volt. Az első órákban gazdára találtak. Ä legnagyobbat a háztulajdonos, a dúsgazdag hentesmester vette meg, a középsőt a fiatal, elvált asszony, aki ugyanabban a házban a második emeleten lakott. Ä nyomorékot észre se vették és keserűen hallgatta, amint a boltos ócsárolgatta : — Te fiam, gyujtósnak maradsz. Múltak a napok, eljött a karácsonyeste s a kicsi, a nyomorék a hiábavaló várakozásban egyre nyomorultabb lett. R boltos már kezébe vette a horgas botot, hogy lebocsássa a vasredőnyt, mikor a keskeny, kihalt utcán meghajtott fejű koravén férfi közeledett és belépett a boltba. Teát, cukrot, rumot kért. Ámig kiszolgálták, ismerősen beszélgetett a boltossal. — Már bezár ? — Hogyne kérem, hiszen karácsonyeste van. — Igaz, karácsonyeste van ... tétován nézett körül. Akkor pedig ille-
