Székes-Fejérvári Naptár, 1938
Szépirodalmi rész
— 23 Szent Istvánt köszönti városa a Szent István évben. Kiszikkadt láp, susogó nádas, egykedvűn bólogató fűzesek mit regéltek ! ? Lidércfény-e az itt imbolygó tűz? Mese-é, mit szavatok suttog? Mit igér a múlt rejtelmes ködéből elővillanó hajnali napsugár: a jövő ? Nem játszi láng-fodor az ezernyi évnek meg-megvillanó tűzfénye. S nem káprázat a jövőnek képe. Nem mese, nem káprázat, — de a csodák elemeit rejti magában a mult is, a jövő is. Csodás igazi tűz az a régi tűz: tapló nem fogja, de az acél megolvad tőle. A múlt tűzén olvadó acél az élő nemzedék lelkében merevül a jövő szerszámává: ekévé, kalapáccsá, karddá. Vagy ezeknél sokkal kisebb, de nem kevésbé jelentős eszközzé: a szellemi munkát személyesitő tollá. Kard, eke, kalapács és toll a történelem építői. Mit tettek, mit tegyenek ezek, hogy meg ne szakadjon az életnek folyama, melynek fodrai töretlen Ívben rejtegetik a múltat és jövőt? Mit suttognak a természeti, pogány, világot jelképező eltűnt fűzek, nádasok és lápok, mit zengenek a kilencszázéves álmukból napvilágra hivott meqszentelt kövek ? Mtt üzen nékünk, mit üzen népének tőlünk a nagy király?! v * . . .»Éltem fájdalomban, meghaltam kétségben. Király voltam, de sem a fény, sem a boldogság nem volt a részem. A nyugovás sem, csak a gond, a küzdelem, a bánat.“ .Ellenem tört: az öccs, a rokon, a nép, mert értelmetlenek voltak és dacosak. Össze kellett törnöm gőgős derekat, meg kellett vakítanom vakot, idegent kellett úrrá tennem a né! pemen, mert nagyon szerettem. Szerettem népem szilajságát, melyet vassal kellett alkotóvá fékeznem. És szentül hittem. Hittem a népem erejében és küldetésében, hittem az Isten irgalmában és fenntartó kezében.“ „Eljöttem ide, a lápok fészkébe. Ingoványbán cölöpökre építettem várat, palotát, templomot. Nem magamnak, hanem a népnek, az utódaimnak, s az Istennek. Építettem templomot és várat a halhatatlanságnak, kriptát a múlandóságnak.“ „Példát akartam véle adni: cölöpöket az ingoványos lelkek talajába! Mélyre verni, hogy bizton álljon! Addig verni a cölöpöt, mig el nem éri az östalajt: a népnek áldott rétegét!“ „E népért, ennek jövőjéért küzdöt- J tem alázattal, és keménységgel, jószokásokkal, és rideg törvényekkel, simogató, tanító kézzel és éles vassal.“ „S mert ember rövidebb ideig él, mint a nép, neveltem gyermeket, ki munkámat folytassa. És a gyermek megelőzte az apát a kriptában. Öregen, összetörtén, földi reményből kifogyva eljöttem hozzád ősi Álba, az én Fejérváram és templomom kövei közé, ; hogy holtan is innen, pogány zsombé! kok suttogó szavával küldjem a min- I denkori pogány magyar pusztáknak az | üzenetet: magyarok, munkálkodjatok ! és őrizzétek keménységeteket, az ősi I erényieket, az egyetlen javatokat. i őrizzétek lágyságtokat, a hazához I való szereteteket! Magyarok, dolgoz; zatok, bízzatok és imádkozzatok!“ „Én már nem dolgozhatom, utódomban nem bizhatom, de — imádkozom!“ „Imádságom minden levélzizzenés, nádsusogás, imádságom foszlánya minden felétek surranó szellő, mely a magyar rét selymét ringatja, a magyar
