Székes-Fejérvári Naptár, 1937
Szépirodalmi rész
— 36 — hát akkor hallgass! Legyen már egyszer vége ! Hallottam, hogy Mariska néni sirt. Kínosan nyöszörgött. — Most mért szipogsz, csak azt mond meg ! ? — hallottam tovább Sógorbátyám hangját . . . Úgy könyörgött, hogy úgy még akkor sem volt kétségbe esve, amikor az asztag és a tehén istálló égett. - Hallgass már el a jó Istenre kérlek! — Szerencsétlenné tettél egész életemre — sirt Mariska néném. — jobb lenne már nem élnem. — Dehát mit akarsz ? — Kérlelte tovább sógor bátyám. Csak azt mond meg, hogy mit akarsz elérni ? Nem hallottam aztán, hogy mit akart Mária néni. Elmúlt a fejfájásom. Visszabujtam az ágyba és félelmemben dideregtem. Csodálatosan az jutott eszembe, vájjon, hogyha Mariska néninek lenne egy fiú gyermeke, azt kivánná-e, hogy olyan legyen mint az apja ? Csodálkoztam azon, hogy másnap reggel olyan kedvesen mosolyogtak egymásra, mintha semmi sem történt volna. Ahogyan ott ültünk az árnyékos tornácon, Sógor bátyám mosollyal szólt Mariska nénihez. — Tudod „kedvesem“, hogy egészen jó színben vagy ? — Eredj Te — durrogott Mariska néni megfenyegetve Sógor bátyámat az ujjával. Nem szégyeled magad ? Egy napon vendégek voltak Mariska néninél. A tornácon ültek és beszélgettek. Sógor bácsi nem volt odahaza ... Akkor egy sápadt arcú koldus asszony állt meg a lépcső alján és az Isten nevében alamizsnát kért. Mariska nénit úgy ismertem, mint jószivü asszonyt; annál jobban csodálkoztam akkori viselkedésén. Amikor meglátta a koldus asszonyt, elvörösödött és durva szavakkal kergette el szegényt: — Nem ég ki a szeme ? . . . Még ide mer jönni? — Aztán elszégyeíte magát a vendégek előtt . . . Annyi a dologkerülő manapság, hogy nem győzi őket az ember. Jól láttam, hogy az a szerencsétlen asszony nem dologkerülő, hanem beteg. Utána somfordáltam és édesanyámtól kapott zsebpénzemből adtam neki tiz fillért. Sirt és aranyos ifiurnak nevezett és kezet akart csókolni. Elszaladtam. Egy bokor mögött ökörszem ugrándozott, azt kerestem, amikor hallom, hogy Sógor bátyám nagy léptekkel jön a dohányföld felöl és utána szól a koldus asszonynak: — Boriska! Akkor én kiléptem az útra. Sógor bátyám zavarba jött. Nem mert a felénk forduló sápadt arcú asszony fekete szemeibe nézni. Kivett a tárcájából tiz pengőt és a kezembe nyomta: — Add oda kis öcsém ezt is! Az az „is“ azt bizonyította, hogy Sógor bátyám látta, hogy én is pénzt adtam a beteg asszonynak. Attól a naptól kezdve Sógor bátyám nagyon kedves volt hozzám. Hogyha a faluba ment, magával vitt és megengedte, hogy én hajtsam a két.parádés lovat... Pedig azok mentek ám ! . . . Azután magával vitt a határba, mintha csak a fia lettem volna, úgy oktatott. Este pedig igy szólt Mariska nénihez, amikor azt hitte, hogy én alszom: — Éppen olyan jó feje van ennek a gyereknek, mint az apjának volt! Nem esett szó közöttünk a szegény asszonyról soha, de amikor más évben szabadságra érkeztem, mindig Sógor bátyám várt az állomáson a homokfutóval. Már el is felejtettem a szegény koldus asszonyt . . . Jogász voltam egy ügyvédnél, — aki sógorbátyám ügyeit is intézte — amikor levelet kaptam Sógor bátyámtól. Sürgősen hivott le a tanára. Már nagyon megszürkült a haja; de még mindig egyenesen járt. Fogadás után magával vitte a kertbe:
