Székes-Fejérvári Naptár, 1937

Szépirodalmi rész

- 35 —

kéziünk. Búgott a cséplőgép, araikor befordultunk a tanyára. Mindig sajnáltam azokat az embereket és lányokat, akik a gép körül dolgoztak a nagy porban.

Sógor bátyám ilyenkor mindig nagyon sietett Nagyobb eset volt, hogyha egy »isten hozott“-at kiáltott felém homokfutójáról. De különösen kivételes esetek közé tartozott, hogyha egy barackot nyomott a fejemre és megkérdezte :

— Milyen volt az a bizonyítvány hékás ?

Arra már azután nem volt kiváncsi, hogy el is soroljam, hogy a latin hármas, vegytan egyes, természetrajz kettes és így tovább — közbevágott:

— Az a fő, hogy nem buktál gyerek ! Oda se! Úgy sem abból él meg az ember, amit ott tanúi ... Az élet a legjobb tanító fiam!

Nem hiába, hogy Sógorbátyáméknak nem volt gyerekük; de Sógor bátyám nem is igen értett a gyerekek nyelvén. A tanyabeli cselédség gyerekeit csak rossz kölyköknek nevezte. Haragudott rajok . . . igaz, volt is miért? Rászolgáltak. A kertből az első gyümölcsöt mindig ők csenték el.

Annál kedvesebb volt Ztlariska néni.

Ahogyan befordult a kocsi a tanya udvarába, már szaiadt_ elénk. Csaknem leszedett a kocsiról. Össze csókolt és annyit kérdezett egy szuszra, hogy nem győztem rá felelni

— Hogy sikerült a vizsga kisöcsém? Hogy van édesanyád ? Mit üzent ? Nem beteg-e ? Ugy-e elfáradtál az utón? . . . Hogy megnőttél kisöcsém! Szakasztott olyan vagy, mint édesapád volt ... az Isten nyugosztalja.

Hát ez az kérem! Mariska néni mindig azt mondja, hogy szakasztott olyan vagyok, mint megboldogult édes apám volt A beszédem, az arcom, még a járásom is olyan. Dehát akkor édesanyám mért mondja mindig, hogy soh’sem leszel olyan ember, mint az édes apám volt ?

Ariig Mariska néni sebtiben belémdiktált egy csésze kávét és egy nagy darab kuglófot, egy szót sem szót sem szóltam, csak ezen gondolkoztam. Amikor végre elengedett maga mellől, r®hantam le a nagy .nyárfák alá, ahol már vártak a tanyabeli gyerekek. Percek alatt megösmertettek a fészek állományokkal. Minden fáról tudták, hogy milyen madár rakott rajta fészket és a fészekben tojás van-e vagy csupasz ?

De most nem erről emlékszem meg, bár nagyon szerettem a nyárfákat végig-végig mászni ... De engem anagyok élete érdekelt. Nem tudom miért; de tudtam, hogy Sógorbátyám és Mariska néném nem éltek boldogan. Pedig mindenük megvolt, amit szemükszájuk megkívánt . . . Nem úgy, mint édes anyámnak, aki maga kereste meg a mindennapi kenyerünket. Sógor bácsi pedig nagyon kedves volt mindig Mariska nénihez . . . Édes fiamnak ... Kedvesem-nek nevezte . . . Néha Sógor bátyám megveregette Mariska néni húsos vállát és azt mondotta :

— Tudod-e Mariskám, hogy te nagyon szép asszony vagy ?

— Eredj már — durcáskodott Mariska néni. — Csak a »gyerek“ előtt ne hízelegj . . . Mit akarsz megint ?

Itt volt megint az én gyerekségem. Ez az örökös gyerekség . . . Bár ilyen szépen beszélt Sógorbátyám Mariska nénivel és soha nem láttam, hogy megütötte volna, (mint István bácsi a feleségét) azért nem voltak boldogok.

Egy éjjel fájt a fejem. Nem tudtam aludni és lementem a kertbe. Akkor hallottam maguk között egymással beszélni Sógorbátyámat és Mariska nénit. Életemben még olyan gyűlölettel nem hallottam beszélni embereket egymással.

— Ne gyilkolj folyton! — hallottam Sógor bátyámat beszélni. - Ez már mégis szemtelenség! . . . Nem mondtam már, hogy ne kezd újra ? ... No