Székes-Fejérvári Naptár, 1935
Szépirodalmi rész
Mi még az őszben éltünk. IRTA: BARÓTI GÉZA. A kertet ásták, a pályán labda röpködött, délben korzó volt és gyerekkocsik, a macska fenn a háztetőn aludt, az őszirózsák bolyha borzasán lengte táncát, bokrában buzgó méh csavargott, a szomszédék kiskutyája (fehér s bozontos) egeret ért a piszke közt, a fürdő fala sárgán izott mint nyáron s valaki azt mondta: édes. A cinke fenn a fán lakott, a kis diófán, a kófic szárnyas kis csibész,(szürkére cseppent sárga szinmaszat) úgy megszoktam már, hogy ott fecseg, A|ándék._ flnHHUHHBHH Fí fiatalasszony az ablaknál állt, karján a gyermek. Arcán anyás mosoly sütött, ahogy a vidéki utca csöndjébe révedezett és elnyújtva gagyogott és az üvegen dobolt, hogy a gyermeket szórakoztassa. Mögötte nagyon egyszerű, szegényes lakás, a szüleié, ahonnan majd két éve hogy férjhezment. Sokszor itt várta meg az urát, aki erre jött a hivatalból és együtt mentek haza. Most őszi nap mosolyával anya volt, a fa és karján a gyümölcs. De mögötte és körülötte: 1924; fülledt homályban, rossz bútorok közt, asszonyok kerítő szavaiban, itt és az utcán és mindenütt az arany álma zümmögött, zsongott és ordított, nem mint a nyári darazsak, akiktől menekülhetsz, de belül a füledben, halkan és erősebben, mint a fül zúgása zúg, zúg mint a tenger. Ezt ki nem vetheted, ezt viszed mindenhova, az otthonodba is, €ttól nem hallják anyák gyermekük hogy ott libeg, hogy ott kutat s ma délben elhallgatott. Borult. A tűzfal ormán varjú ült. Vén csorbacsőrü, rossza csavargó, mogorva, tépett, idegenből, télből, szélből, ködből, fagyból, északégröl, messzeségből, ideszökött, vad legény. A cinke látta s hallgatott Borult. A pálya ázott s a kert sárba fűlt. A macska konyhazugba bujt és esett, havas, hideg, nehéz, komor eső. A téli félhomály borongott, mindennek az oka a varjú volt. Irta : GYÖRGY OSZKÁR gügyögését, nem látják arcának ősmosolyát, ettől nehéz a lélekzeted, mert körülötted kiszivattyúzza a boldogság mindig-uj levegőjét. Ahogy az ablaknál állt, mögötte és körülötte ez volt; az idők iszapja földagadt, már elérte az anya szivét; még karja trónján ott ült a gyermek, de országa már nem volt és nem voltak hódolói. S ahogy állt és kinézett a fáradt napsütésbe és nem volt mit mutatni a gyermekének, csak az. utcák unt alakjai húztak el előttük, oda se nézve, el se mosolyodva — egyszerre valahonnan szurtos lakatosinas toppant szembe velük az utca közepére. Megállt és vigyorin ránevetett a kisgyerekre. Valami keskeny vaslemezt cipelt a vállán; előbb azt billegtette feléje, aztán mikor látta a nevetését, letette a kocsiút közepére és bolondozni kezdett az ablak felé. Előbb az arcát fintorgatta a maga
