Székes-Fejérvári Naptár, 1935
Szépirodalmi rész
— 25 — módján, csufondárosan, mert csak úgy tudta, aztán minden tagjával külön mutatványba kezdett. Megfogta az orrát, jobbra-balra csavargatta, felfelé nyomkodta, fülét ráncigálta, barackokat adott a maga fejére, majd féllábon kezdett ugrálni, ahogy kakasviadalra szoktak. Már lihegett és maszatos arca ragyogni kezdett az izzadtságtól, de a gyerek sikoltozó nevetése kihallatszott hozzá és uj csodákra ösztönözte. Két kenyerét hirtelen levetette a földre és az utca közepén tótágast állt. Sokáig birta, meztelen, piszkos kis lábát fönn összeütötte és úgy csavargatta a fejét, hogy a gyerekre vigyoroghasson. Mikor megint talpára állt, a tűző napfényben csapzott volt a haja a veri féktől. De még nem hagyta abba. Hirtelen nekiiramodott és hányta a cigánykerekeket jobb- meg balfelé. Ment, mint a szélvész. De már igazán nem birta tovább, a homlokát kiverte a veríték és piszkos kis patakokban folyt végig az arcán. Megállt, még támolyogva a forgástól és kabátja ujjával letörölte az izzadtságot. Már nevetni sem tudott a gyerek felé; ez nehéz, komoly munka volt, újat már nem is tudott, egész művészetét odaadta, mindent, amit csak adhatott és most fogta a hosszú vasat, megint a vállára tette és rekedten fütyörészve szó nélkül odébb állt. Az asszony melegebben szorította magához a gyermekét; egészen anya és egészen tiszta volt. A szive ellágyult és szeretett volna leszállni az ablakból a kis inasgyerekhez, mint a Miasszonyunk a bohócához, hogy homlokáról és arcáról letörölje az izzadtságot. Hát mégis, a gyermek! Hacsak egy szurtos kis inas látta is meg a gyermekét. Ők még köszöntik egymást, már csak ók tudják, hogy királyfiak itt a földön. Nekik még nem üzent az arany, hogy az övé a föld és a menynyek országa. Ők még hoznak egymásnak ajándékot, áldozatot, amelytől anya lesz az asszony és tiszta a szív, drágábbat, mint arany, tömjén és mirrha, amelyet hoztak elé a keleti három királyok. Asszony tervez—asszony végez Irta: KflZlíICZKY LÁSZLÓ. Francois Faulairt a Filléres Takarék derék, becsületes könyvelője megtörölte egy széles mozdulattal a száját a remek vasárnapi ebéd után, hátradőlt a székében és szivar után kotorászott a zsebében, amikor a felesége, nagy megrökönyödésére, így szólt: — Francois 1 — unom ezt az életet. Faulairt ur kotorászó keze megmerevedett a hirtelen meglepetéstől. Ezt a borzasztó mondatot még nem halottá soha gömbölyű kis feleségétől. Hunyorgató kék szemeivel rábámult az aszszonyra. — Hogyan mondtad ? — Ahogyan hallottad. Azt mondtam, hogy unom ezt a vacak életet. Harminc esztendeje robotolok. És mindennap ugyanaz. Ha nyílik az ajtó, örökké egyformán nyikorog. Nem bírom ezt a környezetet! Értsd meg Francois, nem bírom. Harminc év óta bámulom ezeket a falakat, ezeket a nyikorgó vacak bútorokat. A hirtelen kitörés után most egy kis szünet következett Az asszony szipogott. — Óh, ezek a bútorok! ugrott fel később az asszony és kirohant, be
