Székes-Fejérvári Naptár, 1930
Szépirodalmi rész
— 39 — de a Mannlichert és a revorvertaz ágy mellé állították, közben a nappali események izgalmait tárgyalták. — Te mit gondolsz — szólott Dezsi — fognak-e jönni az állomásról a vö rösök? akik egész napon át lövöl döztek. — A7t én nem tudhatom, de minden eshetőségre legyünk készen. Fogd kéznél a puskát, aztán ha valami mozdul, ne törődj semmivel, hanem durr neki. Úgy aludtak mint a nyulak, félkézzel fogták a puskának az agyát, félszemmel pedig az ajtót figyelték. Nemsokára motozás hallatszott a kastély folyosó járói. — Hallod, szólott Guszti. — Hallom, válaszolt Dezsi. — Készen a puska? — Készen. Alig hogy elhangzott a fojtott beszélgetés, óvatosan kinyilt az aj'ó és megzörrent az egyik fotel. De a másik pillanatban kigyult a villany és mint a siu indiánnak csatakiáltása hangzott: — Állj! ki vagy? meg re moccanj Két puskacső meredt az éjjeli látogatóra. De a következő pillanatban har sány kacaj harsogott, a látogaló X és Y főhadnagy, egyébként családos emberek — meglehetős éjjeli tciletloen pislogott rájuk és elképedve kérdezte: — »Hát hol vannak a ... a . . A válasz azonban falrengető kacagás volt és ennek tudható be, hogy még reggel is kacagtak amikor az állomásra kellett volna menni Mire megreggeliztek és neki készülődlek az útnak, fogába ültek, a majorból kikanyarodó kocsiról már csak a vonat füstjét látták, amely kiindult az állomásról. Tekintettel arra, hogy Fürgédtől—Lepsényig csak egy vonat közlekedett, s az sem volt biztos, hogy megy e, a tisztek úgy határoztak, mert nekik még ma Székesfehérváron kell lenniök, — hogy Pincehely—Sárbogárdon keresztül próbálnak Székesfehérvárra menni. így is történt. Befogattam újból s elbúcsúzva tőlök, kocsin Pincehely állomásra küldöttem őket. Pincehelyről még a délelőtt folyamán indult is egy vonat Sárbogárd felé, amelyen a négy főhadnagy szerencsésen meg is érkezeit Sárbogárdra. — Mikor indul a legközelebbi vonat Fehérvár felé — rohanták meg a sárbogárdi áilomásfőnököt. — Lehet, hogy holnap, lehet, hogy holnapután, — volt a lakonikus válasz. — Előbb nem indul? — Nem. — Még teher vonat sem ? — Még az se Közbe pedig leszállt az est is és a forradalom által amúgy is alaposan megtépázott sárbogárdi váróteremben a kályha mellett haditanácsra gyűltek össze a tisztek, hogy mitévők legyenek. Kint a szabadban metsző, hideg szél zúgott, hordta a havat, a vasúti töltésen, vagy félméteres hóréteg feküdt. — Menjünk haza gyalog, indítványozta valaki. — Csak nem vagyok bolond — válaszolt a másik — Székesfehérvár ide vagy 40 kilométer, egész éjjel csak nem gyalogolok térdig érő hóban. — De a szabadságunk ma már lejárt, holnap jelentkeznünk kell. — Hivatkozhatunk áthidathatatlan akadályokra, szólott egy nőtlen tiszt, az állomásfőnök majd igazolja, hogy legjobb akaratunk mellett sem tudtunk elindulni. — Hát a csapatnál igazolhatjuk is magunkat, — ezt egy családos tiszt mondotta — de vájjon az asszony elfogadja e az állomásfőnök igazolását Azt pedig a reglamából tudjuk, hogy a felettes hatóság előtt lehet igazolni megfelelő indoklással és érvvel az elmaradást, de az asszony előtt soha, ezért a tisztek tanácsa két pártra szakadt. A nőtlenek azt határozták, hogy történjen akármi, bevárják a legközelebbi vonatot, ezzel szemben a nős
