Székes-Fejérvári Naptár, 1930
Szépirodalmi rész
— 34 — János: Sajnálja? Ilike: Akkor sajnáltam, most közömbös. Már régen volt... Maga mondta János, hogy lassan megsárgul, majd elpusztul a gondolat és az érzés. János: Én mondtam; ez igaz, de terem helyette üj, amelyik ugyanaz; ugyanaz, azonban mégis más. — Ilike! maga olyan szomorú. Ilike: Az emlékezés... János: Én vagyok az oka, bocsásson meg. Feledje el ezt a kellemetlen pillanatot. Legyen vidám. Mosolyogjon, kacagjon, hiszen maga oly szép. A szomorúság egy egy eldobott pillanat az életünkből, amelylye! busásan fizetünk az utána következő még rövidebb örömért. Ilike: Igaza van János... (rövid csend) Járos: Ilike! Ilike: (Mosolyogva) Tessék János. János: Mondanék valamit... Ilike: Mondja János. János: Ha most elmondanám azt, amit a bábán akartam mondani... Ilike: Mondja, mondja! János: Szeretem. Ilike:] Szeret.... Szeret. .. János, nem hirtelen fellobbanás ez, apró láng, ami el is illan? Talán megsajnált engem ? János: Nem, nem Ilike! Ilike: Mert úgy tudom János, hogy maga a Máriát szereti. János: Máriát is szerettem, de... de, most nem szerelem. Ilike: Mióta nem szereti, János? János: Őszinte leszek, mióta itt ülünk a pádon és nézem magát sz5p, aranyos Ilike. Ilike: János, ismeri maga önmagát? János: Miért kérdezi ezt Ilike? Ilike: A hirtelen jött vihar gyorsan elvonul. János: Úgy vélem, ösmerem önma* gamat. Vagy nem ismerem önmagamat? Az iró mindenkit ösmer, csak Önmagát nem ösmerné? Ilike: Az iró mindenkit ösmer, csak önmagát nem ösmeri. Embereket formál, életeket másol, cselekményeket alkot, mások lelkét formálja müveiben, játszik az alakjaival. így akar velem is játszani? Nem engem, hanem talán bennem szereti az egyik alakját, valamelyik novella vagy drámai h sét... János! msga olyan szomorú.... János: Ősszekuszálódtak a gondolataim, az érzéseim. Valami fáj itt belül. Ilike: Bocsánat János, én elmegyek. (Felkel) János: Ne menjen el Ilike. Ha elmegy akkor még jobban í j az, ami fáj. Üljön le édes Ilike. Ilike: Bocsásson meg Járos, hogy összekuszáltam gondolatait, az érzéseit, én nem akartam. Mikor leültem, valami kényszer hatása alatt ültem le. — Olyan jó volt leülni, maga mellé a padra. János: Maga kis csacsi. — Bocsásson meg ezért a sértésért. Nem bántott meg engem. Üljön csak le drága Ilike. (Ilike tagadóan rázza a fejét) Összetett kezekkel kérem, csak pár percre üljön le. Meg kell valamit val la nőm még magának, de könyörgöm esküdjék meg !... Ilike: Mi az? Valami nagy baj? Valami történt? (leül) János: Köszönöm, hogy leült. Kérem esküdjék meg, hogy amit mondok szó nélkül meghallgatja nem fog felkiál'ani, nem hiv segítséget... Ilike: Ez valami szörnyűség lehet, jó... én... esküszöm ..., hallgatok... János: Köszönöm... Tudja, hogy mielőtt maga ideért a padra; akkor, amikor feltűnt ott a kanyarodóban, én mérget vettem be, mert Mária, akit szerettem, elhagyott... Az előbb már éreztem a méreg hatását, most erősebben érzem Ilike: Szörnyűség! János: Amikor Ilike itt megállt elöltem, leült mellém a padra a viruló
