Székes-Fejérvári Naptár, 1929

Szépirodalmi rész

Vissza a lejtő kezdetéről.

Irta: Ormos Gerő.

A Dunaparton látta először. Egyszerű ! barna ruhácskájában szerényen lopakodott az elegáns, kifestett nők közé. Kopott kis retiküljét zavart szögletességgel fogta; leritt róla, hogy nem igen járt nagyvárosban. Arca piros volt, de nem a festéktől, ezt a pírt, még a magyar falu balzsamos levegője lehelte rá. Balázs figyelte a lányt.

A finom ruhás, bóditó illatokat árasztó tömeg sodorta magával. Ó pedig csak ment tágra nyitott szemmel. Látszott rajta, hogy minden tetszik neki. Eleinte szemérmesen sütötte le szemeit,ha valaki rámosolygott gúnyosan, mint ahogy egy bámészkodó falusi libára szoktak. Később aztán ügyetlenül bár, de viszszamosolygott. A Dunakorzó ifjai pedig kinevették magukban. Pedig szép volt. De hiába, ők megszokták az eleganciát a pudert, a festéket, a szabad, modern társalgást; a lány azonban csak vidéki volt.

Balázs pedig figyelte, hogy alakul át a leány fokról-fokra.

A harmadik napon már kísérője is akadt. Vidáman nevetgélt, már nem voltak olyan szögletesek a mozdulatai. Rövid idő múlva el is tűnt a korzóról kísérőjével. Balázs magára maradt Várta a holnapot.

Másnap este egyedül látta a leányt. Mintha szomorúbb lett volna, mint máskor. Alig sétált végig kétszer, háromszor a korzón, elindult a Lánchídon Buda felé.

Balázs követte.

A hídon észrevette a leány, hogy követik. Meglassította lépteit. Balázs zavartan lépett melléje.

— Megbocsájt ... ha megengedi. A leány végignézte és elfordította fejét.

— Bocsásson meg, hogy megszólítom, ne vegye tolakodásnak . . .

A lány látta zavarát, elmosolyodott.

— Bogaras Balázs vagyok . . .

— Magdus vagyok — bátorodott fel a leány — de csak szólítson Dusinak, otthon is úgy hívnak.

— Otthon is ? — kapott a szón Balázs — merre van az az otthon? . . „

— Jaj Istenem! — sóhajtott Dusi — Ugye meglátszik rajtam, hogy vidéki vagyok ? . . . Már maga is azt kérdezi, hogy hol van az az otthon? ... Ha majd meglátják maguk pestiek, hogy egy pár nap múlva, én is olyan pesti leszek, hogy noí . . . Kiöltözöm . . . levágatom a hajamat és talán — mosolyodott el — festeni is fogom magam. Balázs elkomolyodott. Hirtelen maga előtt látta a falut, a rendes józan életet, a munkát; aztán a szeszgőzős, léha mulatóhelyet; a nagyváros szennye futott el szemei előtt. Szinte látta annak görcsös polip karjait, amint • kinyúlnak a tudatlan áldozat felé ... A kislány mereven bámult Buda csillogó lámpaözönébe, álmadozón mosolygott.

— Aztán elmegyek majd mindenfelé — folytatta — mondták nekem, milyen nagyszerű helyek vannak itt, milyen pompás mulatók, bárak . . .

Lassan Budára értek. A leány vezette Balázst a keskeny lapankodó utcában. Aztán egy kis kapunál azzal váltak el, hogy holnap találkoznak.

Amint Balázs lebotorkált a köves utcában, sokszor mondogatta:

— Kár lenne érte, kár lenne érte!...

Pontosak voltak mind a ketten. Pont nyolckor értek a kijelölt helyre. A lány már messziről mosolygott. Balázs komolyan nézte.

Aztán elindultak. A lánynak az volt