Székes-Fejérvári Naptár, 1929
Szépirodalmi rész
— 58 a kívánsága, hogy átmenjenek Pestre. Balázs beleegyezett. — Nem szeret Budán sétálni? — Kérdezte. — Nem — biggyesztgette ajkait a lány — az olyan vidékies! Nekem Pest kell, a zaj ... az élet . . . Balázs vezette és beszélt. — Magának Pest kell, a zaj, az élet, magának Buda vidékies ? Nézze Dusika, én Budán, azokban a régi kopott házikókban, ott túl Budán, túl azokon a mezőkön a kicsi falvakban, a zsuppos vityilókban ur az erkölcs, ur a józan ész . . . Magának ez a szürke Duna hálás; ha ezt átlépi, a maga fiatalos, tüzes bohóságával, könnyelműségével; magával ragadja a fertő, a bűn. Maga egyedül áll itt. Fiatal. Magát, könnyen a karjaiba zárja az a hatalom, amely aztán életeket tesz tönkre, lelkeket öl ki, amely a mocsoktalan embert a sárba dönti, festett, kivetett személlyé alakítja. Maga azt mondta, hogy pesti lesz, magán látom, hogy féktelen a természete, valami űzi a posvány felé . . . Most ezt még talán nem tudja átlátni, mert még talán csak az ártatlan örömébe vágyik, de ez az az ut, amely, ha lassan is, de biztosan odavisz egy ilyen magányos leányt. Gondoljon a vidékre. Most a kis faluban pislognak a lámpák, a szegényes szobácskákban pihennek a fáradt emberek, a fiatalok örülnek apró, együgyü szórakozásaiknak, aztán lassaii minden elpihen, boldog meleg álom hasit mindent. Itt pedig a vakitó lámpáknál az éjszaka könnyelmű női, férfiai dorbézolnak, vagyonokat vernek el, aztán az idő múlik és vánnyadt, rutul kifestett arcú, haszontalan kölöncök lesznek . . . . Dusika kár lenne magáért. Menjen vissza szépen a vidékre, a faluba . . . kár lenne magáért . . . Majd én aztán elmegyek, meglátogatom magát . . . Ä leány szeméből egy könycsepp buggyant arcára . . . És másnap, a reggeli vonat röpítette vissza az elhagyott cseréptetős kis házikó felé. A Gond igáz. Olyan loppal jő, mint az este : nesztelenül és könnyű lépttel. Rabjává ejt, földhöz bilincsel Verejtékes, álmatlan éjjel. Könyörgés, átok - mindhiába. Nem vár megedzett férfitestre, Rátelepül kegyetlen súllyal Reám, az alig húszévesre. Karjaiban a dac merevül, Amíg testem összeszoritja. Szeme vészes, gúnyol a szája, Lei gáz megduzzadó izma. Homlokom, térdem földre koppan, Két karom esengőn kitárom. Szavam riadtan panaszolja Győzede/mét a könnyű álmon. A csendbe árván hull a hangom, Hiába kérés, szitok, ima A Gond — mig gőg komortik ajkán — Ránehezül a vá/laimra. & pAlffy isTvirt.
