Székes-Fejérvári Naptár, 1929
Szépirodalmi rész
- 52 A kereszt. Irta: —ős. István gazda a határra ballagott. A kaszát hanyagul vitte a jobb vállán és a fenőkő a bádog tokban taktusra kopogott, amint tempós parasztos lépésekkel mérte a mezei utat. A kereszthez ért. Egy pillanatra megállót! előtte és felpillantott rá, mintha csak parancsszóra tette volna és lassan, alázatosan megemelte a kalapját Ebben a pillanatban hangos kacaj ütötte meg a fülét. Összerezzent és mintha csak rosszat tett volna, bátortalanul, óvatosan nézett a hang irányába. Túl az utón, az ugar szélén egy bokor mellett Benyok Marcit pillantotta meg, az alvégről valót. Az pa rasztos gúnnyal mosolygott reá. Vadul, barátságtalanul viszonozta szúrós te kintete a találkozást. De az már kiálitott is feléje harsányan, jó kedvvel: — Mióta lett olyan vallásos ember kend Estók bá*. A templom kerülő, az egyházi adót megtagadó, kemény pogány mióta köszönget fel a keresztre? ... Jó izüen nevetett hozzá. Estóknak kigyulladt az arca. Valamit mormogott, azután kihúzta érős büszke alakját és dacos léptekkel indult tovább. A falu első gazdája, egy biró-viselt ember talán nem fog szoba állani egy zsellérrel? Feltámadt benne a paraszti gőg De azért boszantotta, hogy a másik kinevette, még jobban bántotta, hogy meglátta őt amint köszönt a Názáretinek. Mert kegyetlen, istentagadó hírében állott az egész faluban és mintha egy kicsit tetszelgett volna gyarló mivoltának, hogy ezt tartották róla. Restelkedve gondolt rá, hogy estére, mire hazamegy a munkából, már az egész falu fogja tudni az esetet. Szenzáció ez egy ilyen kis faluban Pedig már egy idő óta mindig, ha elment ez előtt a kereszt előtt, de csak az előtt az egy előtt az egész határon, megemelte a kalapját. Csak még soha sem látta, vagy nem figyelte senki. Most az a bolond Marci aztán észrevette. Sőt!... még ki is nevette. De hát minek is köszön ő a keresztnek egy idő óta? Azóta... igen... sora van ennek ... Hogy is volt csak? Alig egy éve történt, hogy egy napon eléje állt a fia, szép sugár jegenye alak, amolyan maga fajta, kemény koponya. Katonaviselt korban volt már akkor Keményen állott meg előtte és mindig szűk fukar szavú lévén, röviden mondotta el, amit akart. — Édes apám én már csak mégis elveszem azt a lányt, még ha ki is tagad érte-Büszkén, komoran nézett a fiára. Katonasága előtt már egyszer adott neki ebben az ügyben feleletet. Most hogy újra előhozta, újra átszaladt rajta a méreg. Szólani sem birt, csak a fpjével intett, hogy nem. A fiú pedig ott állt előtte magába busultan, hallgatagon, valamire várva, de maga sem tudva mije, mert ismerte az apját, ha valamit megmond, azon nem változtat. Az öreg újra intett a fejével, hogy nem egyezik bele, legyintett a kezével, hogy mehet, az ügy már le van tárgyalva, nincs egy szava sem több. A fiú ránézett. Soha sem felejti el azt a tekintetet: kérés, könyörgés» szemrehányás volt benne. Talán egy kis lázadozás ■.. később úgy rémlett neki, amint vissza-visszagondolt rá.
