Székes-Fejérvári Naptár, 1928
Szépirodalmi rész
68 — senytárs és büszke lehet reá az öskoronázó város minden polgára. A kiállítás gazdasági része külön érdekessége volt a kiállításnak. Azon a város és a vármegye mezőgazda sági fejlettségéről, kulturáltságáról, tett tanúságot. A kiállítással kapcsolatban számos országos kongresszus zajlott le Székesfehérvárott. így a kertészek, az ácsok az iparosok, a kádárok, a husiparosok, a tűzoltók, a kalaposok, a kéményseprők, a dunántúli gazdatisztek tartottak országos kongreszszusokat, illetve nagygyűléseket. A kiállításnak cca 100 ezer látogatója lehetett. A kiállítás fényes erkölcsi és anyagi sikerrel járt. Lendületet adott Székesfehérvár kisiparának és a kiállítás jövedelméből az Ipartestület székháza javára is több százmillió koronát jutiatoít. Székesfehérvár iparossága az országos kiállítással a legméltóbb em* léket állította jubiláló ipartestületének. Az a kicsi, púpos ördög. Irta: Lázár István. A bányaőrök fegyvere meg-meg dörrent mögöttük, de az alkonyat megvédelmezte homálykárpitjával a menekülő fegyencek életét Az aranybánya sötét körvonalai belevesztek az éjszakába. Nagy pelyhekben hullt a hó. A szibériai mezők végtelenjén liheqve futott a három fegyenc. Kilopták sorvadó életüket a bánya poklából s mennek, rohannak kelet felé. Tomboló vihar verdesi őket, de ha kiszabadulhatnak az orkán öléből, — örökre boldogok! Mert Iván Ivánovicsnál másfél kiló nyers arany van. Találták a*. uj tárnában, eldugták ellopták, megszöktek veje. Ha elérhetnek Nisni Novgorodba, eladják a perzsa kalmároknak, megosztoznak az árán, átvergődnek Nippon szige téré s ott majd virágos teaházakban pihenik ki fáradalmukat tizenegy évi szenvedés után • . . Összefogódzva törtettek előre a hóviharban. Nem azért rendelte nekik az Isten azt a nyers aranyat s nem azért adta vissza életüket és szabadságukat a szerencse, hogy elvegye most tőlük a halál. S csakugyan, a szél megfordult az Ural felé s a hófúvás megszűnt, mire virradni kezdett az ázsiai nagymezőn — Éhes vagyok, — szólt Iván Ivá novics Fekete báránybőr kucsmája alól csurgott a verejtéke, Pavel rab homloka is gőzben fürdött. Prokop, a harmadik, szétnézett a hómezőn s a távoli bozótosra mutatott. — O t nyulat is találhatunk! Fehér reggel ömlőit el a pusztán. Az őspuszta! Egy tiszta lap a Teremtés könyvében, olvashatatlan, kusza betűje az a bozót . . . Rövidnyelü szekercéjével Pavel nádat és avar ágat nyesdesett, aztán elment nyulat fogni; Prokop tüzet rakott, Iván Ivánovics pedig leült a zsákra és a libegő lángot nézte. Hogy olyan a színe, mint az aranyé. Igen, egy a színük, hiszen az arany is tűz, az életnek, az örömnek és a boldogságnak az éltető tüze! És a füst kékes fátyla mögött elgondolkozott komoran, hogy a homlokáról szinte lefittyení a ránc. Jött már Pavel s kezében egy nagy, szürke nyulat himbált. A szekercéjével ütötte le. Vére cseresznyeszem a hóban. A tűz mellé dobta. — Süsd meg, Prokop! — Majd én, — kiállt föl Iván Ivánovics. — Vadász voltam ... Levette a bőrét egy-kettőre, föl
