Székes-Fejérvári Naptár, 1928

Szépirodalmi rész

— 56 -A kerek asztal mellett kényelmes empir karosszékben ült az öreg Felmeryné valami pókháló finomságú csipkét kötögetve. Az ajtó nyílásra feltekintett. Jolán az első pillanatban meglátta, hogy zavarba jött. megállóit hát a küszöbön, mosolyt erőltetve ajkaira, de kérdő, kutató tekintetét szinte beletúrta a jóságos, kövérkés arcba, melyről csak úgy rítt le a becsületesség, alakoskodni nem tudás. Mi természetesebb tehát, minthogy ijedt pillantást vetett az íróasztal felé, ahol egy nyitott levél hevert ?

A leány követte azt a pillantást: ah, tehát ide is eljutott az az öcsmány szörny! Ajkai észrevehetően megrándultak, különben pedig egészen nyugodtnak látszott. Nem fog lalta el a kinált helyet a pamlagon, hanem a kályha melletti kis hímzett zsámolyra ült, mintha fáznék. Fázott is, mi tagadás benne, mégis a valódi ok az volt, hogy igy háttal ült az íróasztalnak és a nagymama felhasználhatta az alkalmat, hogy eltüntesse a levelet.

Csakugyan- Gyanús papirzörgés- •. nyomban reá vidám, most már elfogulatlan hang ütődött a füléhez:

— Te vagy végre, te csúnya, rossz leány ? Tudod e, hogy ezer észtén deje nem láttalak ? Rosszul viseled magadat- A nagymamát nem szabad igy elhanyagolnod.

Jolán még mindig nem fordult fe léje. Jó volt igy, a sötétség oltalma alatt. A nagymama különben könnyen észre vehette volna, hogy az arca milyen sápadt és szemei égnek a visszaparancsolt könnyektől.

— Nagyon is sok dolgom volt az utóbbi időben, — szólt, kétségbeesett igyekezettel erősítve meg a hangját, hogy ne remegjen, — igazán nem szabadulhattam egy pillanatra sem.

Hazudott most ez a szegény gyermek, mintha könyvből olvasta volna.

Hisz máskor is elfoglalta őt apja háztartásának vezetése, melynek éltető lelke volt, de annyi időt mindig tudott magának szakítani, hogy az ő kedves jó öreg barátnőjéhez átfusson. Először mert csakugyan nagyon szerette őt. másodsorban és talán legfőképen azért, mert házában újra és újra teleszivhatta lelkét az édes emlékek illatával, mely itt minden zugból feléje áradt. Nem. Nem az elfoglaltsága volt kimaradásának a valódi oka, hanem az, hogy nagyon régen nem kapott levelet Felmery Kálmántól, fiiig ma ... Eh!!

A nagyasszony folytatta a magáét:

— No, csakhogy itt vagy végre! Most már várhat az a tirannus apád. Együtt teázunk, aztán felolvasol nekem. Egy halom uj könyv és szépirodalmi lap érkezett azóta. Fel se vágtam őket. Téged vártalak vele.

Jolán végre felemelkedett helyéről. Csakugyan fáradt lehetett, hisz alig vonszolta magát- — A könyvtárhoz akart menni, de feleuton megállóit és az öreg asszony háta mögött vonta meg magát. Átölelte a nyakát szorosan, bársony puha arcát oda nyomta az övéhez és lehunyta szemeit. így maradtak percekig. Egyszer csak Felmeryné ijedten kapta fel ölében nyugvó kezét, melyre egypár könnycsepp hullott.

— Szent Isten, gyermek, te sirsz!

Még a szívdobogása is elállóit a

nagy ijedtségtől, mialatt átcikázott az agyán a gondolat: valószínűleg ő is tud valamit. Most már hát vége mindennek.

Jolán gyorsan letörölte könnyeit.

— Semmi. . nagymama. . csak .. Talán eszembe jutott megint, hogy miért nincs nekem édes anyám.

— Most nem mondtál igazat.

— Nagymama '•

— Bocsáss meg gyermek 1 Nem úgy akartam mondani. Az ilyen magamfajta öregasszony már eltéveszti