Székes-Fejérvári Naptár, 1910 (38. évfolyam)

Szépirodalmi rész

97

Micsoda kép! A kalásztenger lesújtva hever, mintha valami vasszörnyeteg nyargalt volna rajta keresztül, beleásva még a szalmája is az isza* pos földbe.

Márton gazda fölugrott a helyéről. Se szólt, se beszélt, csak úgy födet- len fővel kirohant házából, és futott végig a falun, ki a földek felé. Mikor a maga földjéhez ért, kimerülve odabukott az elpusztult kalászok közé. Remegő két kezével átölelte a jégverte kalászokat és elsiratta hangos panasz- szal a meghalt reménységét.

A falubeli emberek ráakadtak.

— Éjjel lesz, Márton gazda, menjünk a faluba.

— Nem hagyom a jószágomat, itt maradok. Ugy-e, hogy itt maradjak síró kalászaim?! . . .

És még szorosabban ölelte magához a nedves, levert kalászokat. Kiszaggattak egy ölre valót, ott hagyták Márton gazda karjaiban és vitték az öreget vissza a tiszta házába.

Jöttek is, mentek is, a jó szomszédok, mindegyiknek volt valami jó tanácsa. Hogy éjfélkor tegyék ki a beteget az udvarra, fejjel a hold felé kiszijja az a betegséget, ha még annyi van is. A Lidi ura szinte igy volt, most semmi baja . . .

De bizony nem használt semmi. Ott feküdt Márton gazda lázban égve a puha ágyon. Homályos szemeit esdőleg emelte a gerendás mennyezetre, mintha csak onnan várna könyörületet. Az öreg doktort is elhivatták a harmadik faluból, de nem használt a patika sem.

Egyszer csak megfogja Balázs Márton a felesége kezét:

— Anyjuk, — mondta, — kigondoltam valamit . . . Tudom már, hogyan segítünk a bajon . . . Nagy sor, de megteszem . . . Már csak nem is magamér’, hanem az egész faluér’ is . . . Hogy örül majd a Bogár szomszéd, meg az Ambrus, a Gábor, a Csapó sógor, meg aztán sorba mind, mind . . . Csak készítsd anyjuk szaporán az ünneplőt elő . . . Csak igy nem mehetek talán? ... Az uj dolmányt, a kéket . . . Meg a ma- gasszáru csizmát . . . Majd a Bogárék Jancsija kitisztítja szépen ... Jó gyerek az is . . . Aztán megyek ... A két sárgát is meg kell majd etetni, meg abrakot is a kocsira rakni, mert hosszú lesz az utam, hosszú . . .

Balázs Mártonná nem tudta, mitévő legyen, odatette a jeges ruhát az ura fejére, aztán hallkan, mintha nem is neki beszélne, megkérdezte:

— Hová akar apjukom? . . .

Hová, hová? . . . Hát az Isten elébe, panaszra . . . Elpanaszolni a szegény ember baját . . . Ennyi csapás mégis sok egy embernek ... Ha okosan beszél az ember, hát még jórafordulhat minden ... Utóbb talán még a szegény Marcit is ... De hát azt majd csak ott lehet eligazítani . . .

Az asszony csendesítette az urát, s csak sírt, sírt csendes zokogással... *

7

Scanned by CamScanner