Székes-Fejérvári Naptár, 1909 (37. évfolyam)

Szépirodalmi rész

94

Igazi Péter. Olyan derék, szép szál legény, amilyen nem terem minden harmadik faluban se. Bánta az apját igen nagyon. Nem is olyan természete volt mint más szegény legénynek, hanem olyan, mint a koldusnak, akinek se vagyona, se becsülete. Igen, koldus volt ő is; pedig mindent megtett, csak megszerezhesse magának azt, a mit a tulajdon édesapja rabolt el tőle, aztán piszokba keverte, sárba, szenybe forgatta meg: a becsületét, a tisztességes nevét.

Dolgozott későn-korán, soha nem zúgolódott és nem vágyott a máséra. Soha eszébe nem jutott, hogy ő szegény és megvetett ember. Édes anyját e bajok megtörték, a szégyen megöregitette, az arcán az idő vasekéje barázdát szántott, szemeit a kiomló könnyek meggyengitették, a gond pedig fehérre meszelte egykori bogár szöghaját. Ez a szerető édesanya óvta - a fiát a rossztól, nehogy az apja útjára tévedjen. És használt vele, mert Péter jó legény maradt. Nem szégyenlett eljárni a templomba, nem, mint a többi hetyke legények. De nem ment a korcsmába, mint a többiek. Még se volt becsülete. Hej, ha egyszer a becsület nyakára követ kötnek és elvetik a piszok tengerébe — nem jön az onnan felszínre soha több!

így teltek a napok.

Ünnep volt megint, szép, tiszta idővel. Késő este, mikormár mindenki pihent, a Csobojgóék ablaka megzörrent.

Az asszony felkélt, a szemeiből az álmot kidörzsölte, aztán az ablakhoz ment, kinézett rajta és kérdezte:

— Ki az?

— Én . . . szólt valaki alázatosan.

— Kee? . . .

— Én.

Hamarosan a fiához ment, a ki a lészán aludt mélyen, azt költögette.

— Kelj föl, te, fiam . . . Hallod . . . Valaki érkezett . . . No . . . Kelj már . . .

A Péter feltápászkodott nagynehezzen és biztatta az anyját, hogy csak nyissa ki az ajtót, akárki fia érkezett. Ha gonosz ember, majd elbánik vele!

És oda ment az ajtó mögé, jobb kezében fogva egy meglehetős fütyköst

Az asszony pedig meggyujtotta a lámpát, aztán óvatosan kinyitotta az ajtót. A fiának azonban előbb súgta, hogy ne ám, fiam . . . agyon ne üsd . , . Hátha jó ember, a szegény.

Mikor az ajtó kitárult, roskadozó inakkal, vontatottan lépett a szobába egy meggörnyedt, dereshaju ember: a Csobojgó Péter.

Egy pillanatra csönd lett. A fiú kiejtette a kezéből a fütykös és visz- sza mászott a lészára. Az anyja meg csak állt, merően nézett a jövevényre, mintha megeredtek volna a lábai a szyba nedves földjében.

Scanned by CamScanner