Székes-Fejérvári Naptár, 1909 (37. évfolyam)

Szépirodalmi rész

95

Az ember szólt:

— Jó estét! . .

Adjon az Isten! . . . — fogadta az asszony.

Meggyűltem — mondta az ember s azzal leült a kis ládára, mindjárt az ajtó mellé.

Ekkor az assony összecsapta a kezét és felkiáltott.

Jézus Istenem! . . . Fiam, fiam, Péter! . . . az . . . a . . . az apád! . . .

Péter csak annyit szólt:

— Látom.

A könnye azért kicsordult.

— Meggyűltem — mondta mégegyszer az ember, mintha előbb nem értették volna meg.

Az asszony összeszedte minden erejét, aztán odament hozzá és megfogta a kezét.

— Hát ke az?

— Én.

— Nem halt meg?

— Nem.

— Pedig . . .

Az ember közbe vágott:

— Pedig jobb lett volna, ugy-e?

— Nem . . . izé . . . dehogy. Csak azt hittük már . . . Ugy-e, Péter azt hittük?

— Mindenki azt hitte — erősítette a fiú.

Mire az ember:

— Elhiszem, el.

— Sokáig volt ke innen!

— Sokáig.

— Tizenöt esztendőig.

— Addig.

— Sok, sok — mondta az asszony. Aztán hogy megöregedett, hogy! ...

Az ember föltekintett, aztán szólt:

— Te is, anyjuk, te is . . .

Én is, — hagyta rá az asszony. — Én is megöregedtem, ke is. Mind a ketten megöregedtünk. Hej, de régen is volt, de régen is volt! ... Nagyon régen volt. Azzal kibotorkált a szobából.

És az ember visszagondolt arra az időre, mikor elment hazulról a nagyvilágba. Vissza gondolt arra is, mikor a pipája hamuját verte ki az uraság magtárában, a mi miatt a gazda megbántotta. De megharagudott azért

Scanned by CamScanner