Székes-Fejérvári Naptár, 1909 (37. évfolyam)
Szépirodalmi rész
93 ablaka alatt és tanakodtak, találgattak, de bizony egyik sem tudott semmit kisütni felőle. Azonban megint kihallatszott a korcsmából: »Nagy az én baiom, bánatom, Az életöm, de szánalom, Végét vetőm, az angyalát, Cudar velág, jó éjszakát!« így mulatott másnap reggelig bánatában, de már a falu népe akkor nem sokat gondolt vele, mert volt hiresztelni való más is. Az uraság gazdáját a magtár mellett agyonütve találták. Ez pedig nagyobb újság volt. Gondolkoztak is róla eleget, hogy ki lehetett az a gonosz, aki ilyen aljas tettre vetemedett, de a faluban senki se tudta., Még csak nem is sejtették. Csobojgó Péter pedig nem is akart hallani az uj hírről, mulatott tovább. Volt is oka. Mikor boldog családi fészkét, feleségét, fiát elhagyta, nagy reménységgel ment a nagyvilágba jobb embereket keresni, de nem talált, csakis a korcsmában. Ott voltak jóbarátok, akik szívesen vigasztalták, ha volt a boros üvegben. Ezért aztán oda járt. Pesten dolgozott, gyárban. Jól fizették, tellett a korcsmázásra. De a folytonos ivás megölte a lelkét és kihalt belőle a felebaráti szeretet, az emberek iránt való bizodalma. Olyan lett ő is, mint más megtévedt ember. A korcsmában találkozott és megismerkedett a város gazembereivel, akikkel szövetkezve egymásután követték el a lopásokat, betöréseket, csalásokat, s minden elkövethető büncselemé- nyeket. A szelíd, jámbor életű emberből vad, mogorva gonosztevőt csinált a városi és korcsmái élet. Mintha játszana, úgy követte el a bűncselekményeket, s mikor a rendőrség már nyomában volt, akkor meglépett s eltévedt haza. Otthon még adósságokat tartogatott magának, amit le kellett szerinte róni. Előbb leitta magát és éjnek idején álmában megtámadta régi ellenségét, aki okozója volt az ő züllésének és agyonütötte. Aztán mintha mi sem történt volna, nyugodtan visszament a korcsmába, hol tovább mulatott. De csak reggelig. Mikor legnagyobb kedvében volt, akkor lepték meg a csendőrök. Azt se kérdezték tőle, hogy eb vagy kutya, csak megbilincselték és elkísérték. El, még a faluból is. Ekkor tudták meg a falusiak, hogy ki ölte meg az urasági gazdát. A felesége meg csak siratta keservessen, meg a fia is, a Péterke. Hiába mondták neki a szomszéd asszonyok: — Ne ríjj, Pétörke, ne ríjj. Maj’ meggyün éd’s apád, aztán hoz neked nyulkenyeret ... Ne ríjj . . . III. A Pétörke még akkor is fájlalta az édes apját, mikor már Péter lett Scanned by CamScanner
