Székes-Fejérvári Naptár, 1909 (37. évfolyam)
Szépirodalmi rész
91 Majd hébe-hóba pénz dolgában is megemlékezik róluk, mivelhogy jó kere- este van. Aztán még azt is irta a levélben: »Annak a sanda szemű gazdának meg mondd meg anyjuk, hogy rá kerül a sor, nem maradok neki adósa!« Ezekért sírtak. Kiment az asszony az istállóba, a Csákónak vetett egy kis száraz kukoricaszárt, aztán simogatta, biztatta: Ögyél csak, ögyél. Nekem úgy se köll. Nincs már többé gazdád. Elment, el, te szögény árva tehenem! . . . Aztán a Csákó evett. Megnézte az asszony a tyúkokat is. Ott ült mind az öt a szederfán,, szomorúan, mintha azok is tudták volna árvaságukat, csak a szemük pislogott. Üres volt a félszer, nem fekszik benne a Péter, pedig milyen áldott jó helye volt benne a kukoricaszáron mindkettőjüknek. De üres, de üres minden ! Még a Tisza se csóválja olyan vidáman a farkát, mint máskor, mintha az is érezné gazdátlan voltát. Szomorú, mert árvaságra jutott. Hát hogyne volna szomorú az asszony, meg a Péterke, mikor nekik az igazi árvaság jutott ?! Úgy aludtaK akkor éjjel, mintha koporsóban feküdtek volna. II. Csobojgó Pétert mindenki elfelejtette már a faluban, csak a felesége nem, meg a fia. Eleintén csak kaptak tőle egy-egy forintot, későbben az is elmaradt. Várni meg hasztalan várták, mert nem érkezett haza, de még csak levél se jött tőle, ami legalább hirt adott volna róla. De az asszony nem panaszkodott soha senkinek. Egyrészt azért, mert nem akarta az ura becsületét beszennyezni, másrészt pedig azért, mert úgyis tudta, hogy százszor inkább kinevetik, mint egyszer sajnálkoznának rajta. Csak tűrt Eljárogatott a templomba s ott keresett magának vigasztalást. A kis Péterkét is elvitte magával mindig. Éppen most is odamennek. Együtt ballagnak és egy-egy imádságos könyv van mind a kettőnél. Akik elhaladnak mellettük, szánakozva nézik őket, nó de találkozik olyan gonosz is, aki kárörvendő vigyorgással tekint reájuk. A korcsma előtt mennek el, mert arra vezet az ut. Onnan pedig kihallatszott az utcára a boros, szilaj kurjongatás, meg a dalolás: »Hej, de huncut az a szolgabiró . . .« A Csobojgó Péter hangja volt. Az asszony meg is ijedt hirtelenében, meg örült is, hogy az ura hangját meghallotta. Scanned by CamScanner
