Székes-Fejérvári Naptár, 1909 (37. évfolyam)
Szépirodalmi rész
71 gel, úgy, a hogyan anyja meghagyta. Vigyáztam rá, mint a szemem fényére. Egyedüli örömöm ő benne volt, csak őt akartam boldogítani . . . Múltak az évek. A kis Marisból felnőtt, szép leány lett, akár csak az édes anyja. Termete olyan volt, mint a ringó nádszál . . . Bámulva nézett mindenki utána. Gyönyörködtem én is egyetlen gyöngyvirágomban, szerettem igaz, rajongó szeretettel . . . Tiszta volt a lelke, mint az ártatlan liliom . . . De minden odaadó gondozásom, minden vigyázatom megsemmisült: elrabolták gyönyörű virágszálamtól egyetlenét, mindenét, becsületét! . . . Itt a vádlott szava sírásba fuladt, csak nehezen tért magához annyira, hogy tovább folytathatta: — Künn laktunk a falu végén, mindjárt a diósi erdőségnél. Marisom • ide szokott járni virágot szedni, virágot keresni,s mégis őt találták meg s őt szakították le gonosz kezek virágzó pompájából . . . Nem volt nyugtom nagyságos urak, nem volt maradásom, kerestem, kutattam a csábitót . . . Szédülés fogott el, a láz gyötört, ha a beteg leány, halavány, bús arcára tekintettem . . . Nem járt többé az erdőre s ha tekintete véletlenül oda tévedt az erdő lombjaira, irtózva kapta el fejét, mintha valami kísérteties látomány jelent volna meg előtte . . . Szótlan lett szegény . . . Csak sirt, sirt keserves könnyeket . . . Aztán nap-nap után fogyott, gyorsan, mint a lenyugvó nap. Egy lázas éjjelen oda szólított az ágyához . . . Mennem kell — mondá elhaló hangon — a jó anyám, a kiről annyi szépet mesélt, int felém . . . hallom a hangját ... de szép is lehet oda fenn . . . Isten vele öreg szülém . . . bocsásson meg nekem . . . •Még beszélni akart, de torkán akadt a szó, visszadölt vánkosára s meghalt. Meghalt épen olyan bánattal a szivében, mint az édes anyja . . . Megint csak sírásra fakadt az öreg anyóka s volt a ki vele sírt. Még a bírók is elérzékenyültek az asszony szomorú szavain. — Engem aztán bántott valami, — folytatta — a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Nem váltottam be a leányom utolsó kívánságát, nem vigyáztam eléggé egyetlen kincsére, a kis Marisra. Másnap aztán kiterítették. Szép ravatalt állítottak, virággal volt tele hintve. Az egész falu leánya mind koszorút kötött koporsójára . . . Olyan volt a ravatalon, mint a letört rózsabimbó ... Én néztem, könnyeimen át néztem semmivé vált boldogságomat . . . S mintha hirtelen valami sikoltó hangot hallottam volna: — Nem vigyáztál rá eleget! — ez zúgott a fülembe . . . Onnan az erdő felől hozta a hangot a szél . , . Itt hirtelen megállt az asszony s ijedten a füléhez kapott, mintha újra hallaná a rejtelmes kínzó szavakat! Nem vigyáztál rá eleget! — Arca egyszerre megváltozott, tekintete zavart, homályos lett, de azért csak beszélt tovább . . . tovább . . . Scanned by CamScanner
