Székes-Fejérvári Naptár, 1909 (37. évfolyam)
Szépirodalmi rész
70 Elmerüléséből az elnök szava riasztotta föl. Hirtelen föltekintett, mintha álmából ébresztették volna föl. — Mondja el rendre, nyugodtan, úgy a hogyan történt — szólt az elnök. — Mindent elmondjon, ne hallgasson el semmit, mert ha igazat mond, az csak könnyíteni fog sorsán. A vádlott fölállt. Körül nézett a népes teremben s szinte megijedt a sok hallgatóságtól, a kik között a sajnálkozás moraja futott végig. Meglátszott minden arczon a szánalom, mintha mindenki vele érezne, vele gondolkoznék: . . . Máskép nem is történhetett volna . . . — Elmondok mindent nagyságos urak, úgy, a hogyan történt, nem hagyok ki semmit, talán még vissza tudok emlékezni . . . Mélységes csend állt be, mindenki feszült figyelemmel hallgatott. A * csendet semmi sem zavarta meg, csak kívülről hallatszott be valami szabadságot élvező madárka kedves csicsergése . . . Volt nekem egy szépséges leányom, — kezdte a vádlott — úgy, hívták, hogy Boris. Szép volt, nagyságos urak, nagyon szép. Gyönyörű szőke volt a haja, épen mint az árvalányhaj . . . Kék szemei meg úgy ragyogtak, mint a napfénye. Nem is csuda, hogy hamar kérője akadt. Hozzá ment egy legényhez, a ki ígért neki hűséges szerelmet, örök boldogságot . . . De a legény szép beszéde csak ámítás volt: szerelme csak napokig tartott s igy a boldogság is hamar szétfoszlott. . . Eljárt éjjelenként a korcsmába, huzattá fülébe a nótát, az ő nótáját, a régi kedveséét . . . Sokszor háromnégy nap is bele telt, míg haza nézett, de akkor is szitokkal, csúnya káromlással, részeg fejjel nyitott be. Ameddig lehetett, tűrte a leányom sorvasztó megnyugvással . . . Aztán már nem sokáig tartott ez az állapot; a férje elment, otthagyta az egész házat, ott hagyta a leányomat egyetlen, gyönyörű magzatával, a kis Marissal . . . Nem törődött sinkivel, semmivel. Elment régi kedveséhez, hogy leányom szűzies csókját kedvese arcára csókolja . . . Ettől kezdve szegény leányom nap-nap után fogyott, sorvasztotta a bánat, a keserűség. Nem volt egy nyugodt órája, egy nyugalmas perce. Lázas betegség vett erőt rajta, nem bírta elviselni sorsát. Mikor aztán érezte a halál hideg leheletét, oda hivott engem az ágyához s azt mondta: — Édes jó anyám, itt van a kis Maris . . . fogja, vigyázzon rá, nevelje fel nagyra szépre . . . védje meg minden bajtól . . . védje meg a gonosz emberektől . . . S épen, mire az ősz beköszöntött, mikor a lombos fák * leveleiket hullatták, meggyötört leányom egy hosszú sóhajtással kiadta lelkét. Lehullott élete, mint a sárguló falevél Itt megállt az asszony. Meglátszott, hogy nagyon kifárasztotta a be- . S. UgL Ti"!'? 8°ndolkoznék. mintha már nem emlékeznék tisztán a többire. Majd hirtelen tovább folytatta- Magamra maradt a kis Maris. Neveltem, becézgettem gyöngédségScanned by CamScanner
