Székes-Fejérvári Naptár, 1908 (36. évfolyam)
Szépirodalmi rész
78 nem tudta elrútítani. Magas sugár alakja kissé meggörnyedt a sok talicskázástól, szemei félig lehunyva voltak, mintha örökösen álmodott volna. Ez a tekintet olyan aggasztó külsőt kölcsönzött koponyájának, mintha valami áthidalhatatlan ür tátongott volna abban. A lélekbúvárok azt mondják, hogy az ilyen koponyákban nincs helye másnak, csak egy gondolatnak; az állati élet ösztönének: enni. Hogy nincs tudomások semmiről, ami körülöttük történik, olyan setétség van lelkűkben. Úgy járt mint az alvajáró, de azért még meglátszott rajta, hogy félig- meddig ébren van s nem merült még bele abba a setét éjszakába, melyből aztán nincs többé ébredés. Még látni lehetett, hogy gondolkodik valamin, ' mert azokban a bágyadt mélabus szemekben volt valami ijesztően rettenetes sugár, mely kimondhatatlan sokat akart kifejezni. Annyi bizonyos, hogy ölni, vagy valami más rettenetest művelni ő is tudott volna hidegvérrel . . . Egy ideig tehát a maga rendjén folyt minden, kivéve azokat a már megszokott eseteket, mikor a vén cayenne-i valami spetáklit rendezett; de hát ez nem ment már eseményszámban: megszokta mindenki, mint a közeli hegyeken kóborló sakályok üvöltéseit. Utoljára már senki sem törődött vele. Egy szombat este volt, mikor társaikkal együtt hazatértek a bányából, ahol az utak feltöltésére való követ fejtették. Ilyenkor a szokottnál korábban abbahagyták a munkát, hogy otthon rendezkedhessenek. Volt aztán nagymosás, a börtönök tisztogatása, utána mindenkinek tisztát kellett magára venni, mely után egy óra hosszat sétálhattak a börtön udvarán; ekkor lehetett magán ügyeiket is elintézni. Egyik levelet irt, a másik olvasott, volt köztük olyan is, aki imádkozott, a legnagyobb része azonban csendes beszélgetéssel töltötte el az időt. A nagy udvar széltében hosszában megtelt szomorú arcú emberekkel, kik legnagyobb részének örökre bezárult a háta mögött az ajtó, mely a társadalomba való visszalépésre szolgál. Csak egy héten ezt az egy órát szentelhették egymásnak, ekkor is lesték minden szavukat, minden mozdulatukat azok a szuronyos katonák, kik egyedül képviselték előttük a külvilágot. Nagy csapatokba verődve beszélgethettek s mesélhettek egymásnak: ilyenkor felszínre került a salak, mely abban az óriási mocsárban fetrengett, aminek a neve »múlt.« Micsoda történetek lehettek ezek! ? . . . Az udvar déli részén, ahol a magas platán lombok vannak, két ember sétált. Szorosan lépdeltek egymás mellett s közben az egyik látható gesztusokkal magyarázott valamit. A vén cayennei volt, meg az a halvány arcú fiatal fegyenc, kit csak pár hete hoztak Caledóniából. Mindenki bámulva tapasztalta, hogy ez a két ember beszélget egy■ Scanned by CamScanner
