Székes-Fejérvári Naptár, 1908 (36. évfolyam)
Szépirodalmi rész
73 Nem halt meg? . . , Hát akkor minek viszi a koporsót? kérdezte csodálkozva a szomszéd. Tudja, interest köllött fizetni a takarékba s ezért egy kocsira való eleséget hoztam be a hetivásárra. Az anyjuk meg meghagyta, hogy ha már úgy is a városba megyek, hát vegyem meg mindjárt a Janika koporsóját, mert a doktor, aki tegnep megnézte a gyereket, azt mondta, hogy hiába itt minden, nem éri meg a holnap reggelt. De látom magarrí is hogy nagyon odáig van a szegény .. . csupa parázs a galambom, gyerekem. . . vége van neki. . . vége . . . No, már hogy is lenne vége, — vigasztalta az öreg, — majd megsegíti a jó Isten. Mert lássa, a gyerek természete sokkal szivósabb, mint a meglett emberé. Nem pusztul el az olyan könnyen, dehogy is pusztul no. . . Jól esett a gazdának a vigasztalás. Sajgó szivébe reménysugár lopód- zott s ettől sötét, borús arca felderült egy kissé. Hálatelt szívvel, szinte áhítattal nézett az öregre, mint a Megváltó képére . . . — Ha megél a gyerek, — mondta reménykedve, — akkor a koporsóból szép, cifra talicskát faragok neki. . . Szép, cifra talicskát. . . S bele melegedett a gondolatba, hogy életben marad a gyermeke. — Nem engedem meghalni, — mondta nekitüzesedve, — megbirkózók a halállal. . . Nem engedem a gyerekem. . . Oda ülök az ágya mellé. Megfogom a kis kezét és mesét mondok neki az erdei tündérről, az aranyhaju királylányról, meg a hétfejü sárkányról. . . Hogy szereti a mesét a lelkem, galambom. Igen, igen, mesélek neki, mindig mesélek. . . Nem látott már semmit, csak az ágyban fekvő, lázban égő kicsiny gyermekét. Nem hallott már semmit, csak kisgyermekének okos beszédjét, amint a fülébe súgja: — Édes apám, úgy fáj. . . ne hagyjon. . . Most már repült volna haza a szélvész szárnyán. Hirtelen ráhúzta a takarót a koporsóra, aztán ostorával meglegyintette a didergő lovakat: — Gyi! Tündér! Csillag! ... ne. . . — s a lovacskák szaporán nekivágtak a havas országúinak . . .