Székes-Fejérvári Naptár, 1908 (36. évfolyam)
Szépirodalmi rész
— 72 — Janika koporsója. Irta: Révész Mihály. Két apró, csenevész ló van a rozoga falusi szekér elé fogva. A lovakat barázdás képű, korán megvénült földmives gazda hajtja. Szomorúan ül a kocsi oldalaira keresztbe fektetett deszkán. Báránybéléses süvegje mélyen a fejébe van huzva, majdhogy a szemét el nem takarja. Szájában rövid- szárú pipát szorongat, ami azonban most nem füstöl. Nyilván nem izük neki s csak szokásból tartja a fogai között. A lovacskák apró lépésben, nehézkesen vontatják a szekeret, mintha valami súlyos térivel volna megrakva, pedig üres a szekér. Azaz, hogy mégsem egészen üres. A kocsiderékban toldott-foldott ponyvával letakarva égszínkék, aranyosveretü, kicsike koporsó nyugszik, amely valamicskét kilátszik a takaró alól. Szomorú téri, annyi bizonyos, talán a lovacskák is érzik ezt, s ahelyett, hogy vígan kocognának hazafelé, mint ahogyan máskor szokták, most fejüket búsan lecsüg- gesztve. lassan haladnak az utón. A gazda nem is nógatja őket. Borús arcán meglátszik, hogy ezúttal fájdalmas dologban járt a városban. Fájdalmas dologban : koporsót vett Janikának, öt esztendős egyetlen fiának . . . Már csaknem a keresztúri sorompónál járt a kocsijával, amikor vele szeriiben az utón jó ismerőssel, egy szomszédfalubeli öregemberrel találkozott, aki gyalogszerrel igyekezett a nagyházak felé. — Adj’ Isten, — köszöntötte az öreg illendően. No, mi járatban volt kelméd a városban? A gazda észre sem vette volna szomszédját, ha az megnem szólítja, annyira elvolt mélyedve gondolatával. Megállította a lovakat. Nem szólt semmit, a torkára forrasztotta a keserűség minden szavát. Csak hátra fordult s kezével feltakarta a ponyvát. Egy darabig nézte a koporsót, aztán megeredt a könny a szeméből. — A fiamé ... — nyögte fájdalmasan s elszorult a szive. Lássa, szomszéd leesett az égből a szép fehér hó, de nekünk mégis fekete karácsonyunk lesz .. . fekete . . . Az öreg elérzékenyülve dünnyögött valamit, s forgatta az agyában a gondolatait, hogy ugyan miféle vigasztaló szót mondjon a gazdának de de nem igen jutott hamarjában semmi az eszébe.- Hm, hm, baj nagy baj; hát meghalt a szegény? - bökte ki végre. Nem a - felelte a gazda búsan, - nem halt még meg, de a ha- lálan van. Scanned by CamScanner
