Székes-Fejérvári Naptár, 1905 (33. évfolyam)

Szépirodalmi rész

80

I. Napoleon utolsó szerelme.

I.

Az 1805-ik év május 26-ika nagy nap volt Milánóra nézve, melynél szebbet, nagyszerűbbet, fényesebbet sem azelőtt, sem azóta nem látott.

Napoleon dicső homlokára a lombard királyok vas koronája tétetett.

A koronázási ünnepély a legnagyobb pompával ment véghez. Az egész város reggeltől estig s estétől reggelig mámoros örömzajban úszott.

A császári pár tiszteletére hangversennyel összekötött táncvigalom rendeztetett a »Della Scala« színházban.

Napoleon császár s neje Jozefina ezer >eviva«-val fogadtattak, midőn a színházban megjelentek. A császár fényes udvarnokaitól körülvétetve a közép páholyban ült, zöld egyenruhában s a fekete sas rend szalagján kívül minden diszitmény nélkül. Jobbján Jozefina császárnő, balján Eliza hercegnő, Napóleon nővére ültek.

A hangverseny Cherubini »Loudoiska«-jának nyitányával kezdődött. Majd fiatal, szép énekesnő lépett fel s Piccini »Roland«-jából énekelt. A művésznő nem választhatott volna jobb darabot ez alkalomra. Piccini tudniillik kedvenc zeneköltője volt a császárnak. Napóleon élénk figyelemmel hallgatta a gyönyörű éneket s midőn egyfelől fülei egészen el valának bájolva a művésznő csalogány-éneke által, szemei annak szép arcán legeltek. — Soha énekesnő nem gyakorolt még reá ily nagy benyomást.

— Mi neve e fiatal hölgynek? — kérdé a császárnőt.

— Grassini Guiseppa, sire.

— E név ismeretesnek látszik előttem, mond a császár, figyelmesen szemlélve az énekesnőt. A marengoi ütközet után jelen voltam itt egy fiatal művésznő első felléptekor, s azt is — ha emlékezetem nem csal — Grassini-nek hitták. Alkalmasint ez az, kit öt évvel ezelőtt hallottam. Azóta egészen megszépült, hangja erőben, nyomatékban, lágyság és kifejezésben sokat nyert . . . Igen! igen, ő az! E fülemüle hang valami elbűvölő, elbájoló, magával ragadó erővel bir. Csak angyalok énekelhetnek igy mennyekben.

— Sire, még soha sem láttam igy elragadtatva, — mond Jozefina.

— Nem csoda, madame, mert még ily hangot soha nem hallottam. Ez egy tárogató hang, mely minden vidámsága mellett valami megindítóval bir. Ez a szívnek szivébe hat s a keblet édes gyönyörrel tölti be. Szegény Piccini, te sírban nyugszol s nem hallhatod őt ... ez már zene, ez már ének . . .

Scanned by CamScanner