Székes-Fejérvári Naptár, 1905 (33. évfolyam)
Szépirodalmi rész
79 Most meglátta. — Bármily sötét volt, az el-elalvó szén mégis oly derengést terjesztett a szobában, hogy tisztán láthatta öltözője ajtaját s egy alakot, mely e küszöbön állott. Hatott a csalétek. — Most visszanézett Marston s a nő azonnal lecsukta szemét, bár függönyei közt észre nem vehette. •- Midőn újra fel- tékintett, öltözőjében egy gyertya égett s Marston épen ott állt, hol egy óra előtt ő. — Most megkülönböztetheté egész alakját, csak arcát nem láthatta, mert háttal volt fordulva; az asztal fölé hajolt és zsebre rakta ékszereit. — Megjött a pillanat, a tettek pillanata. — Két perc alatt elvégzi lopását s aztán hozzáfordul, késnie nem lehet, nem szabad. Zajtalanul a földre csusztatá lábát s halkan az ajtó felé sompolygott. — Kezét már kinyújtotta a kilincs után, midőn valamibe ütődött. — A gyilkos ezt meghallja s az ajtónak rohan, de a nő éri el azt először s elakarja zárni. Marston vállat vet az ajtónak, a nő befelé tolja s kezdődik a harc, az élet-halál harca. Az ajtó már kikinyomul, a férfi erősebb lesz, midőn a nő egy kétségbeesett végerőfeszitéssel az ajtót zárba dobja, hogy ez nagyot csattant, a kulcs egyet fordult s a nő éles sikolylyal földre roskad. — Eszméletét azonban még sem veszté el, hanem hallá, mint veri, üti Marston tehetetlen dühhel a tölgyajtót, hogy szitkozódik és átkoz eget, földet, de már késő 1 — a folyosón léptek sietnek végig, hangok, beszéd lesz hallható s a ház cselédsége, kiket sikoltása álmiból felköltött, ijedten rohan a szoba felé. Tántorogva emelkedik föl, végerővel az ajtóhoz vánszorog felnyitja és ... — Richard! ments meg!... e kiáltással komornájának karjai közé dől. Midőn Richard másnap reggel ágyához lépett, nem ismerte föl férjét s midőn eszmélete végül visszatért, Marston már rég élethossziglani börtönre volt ítélve. A nő ifjú, szép és fekete hajú volt ez éj előtt s ez éj alatt haja megőszült és maga úgy elgyöngült, hogy minden hangnál reszketett. — Évek múlva az ifjúság rózsái megtértek arcára, de az a dúsan leomló haj galambfehér maradt örökké. — Ha gyermekei kérdezték, miért fehér a mama haja, megcsókolta, megsimogatta őket, de sohse beszélt többé azon éjről, sohasem lépett többé ama folyosóba, soha ama szobába. Scanned by CamScanner
