Székes-Fejérvári Naptár, 1905 (33. évfolyam)

Szépirodalmi rész

— 05 —

neki ez a zord, hatalmas, fenséges világ, a hol nincs semmi fölösleges szépség, semmi törékeny virág, semmi hazug ragyogás. A sas, a ki fia szivébe látott, e pillanatban volt először boldog, amióta innen elszakadt. Keblére ölelte magzatát és igy beszélt hozzá:

— Ez a mi világunk, édes fiam, ezt a földet ne hagyd el sóhaj A hazugság, a gyáva meghunyászkodás, a törpe megalkuvás: soha sem tolakodhatik ide. Itt minden olyan, mint ezek a csúcsok, amelyek kopárak ugyan, de büszkén, merészen a magasba törnek. A magasság a szabadság. Itt csak az erő él meg. Még az ég haragja is nagyobb, megremegtetőbb itt, mint a buja völgyekben. Ez a sasok hazája. El ne hagyd soha, mert meghalsz! Mi csak itt élhetünk . . .

Szárnyra kerekedtek, hogy a kéklő magasságba emelkedjenek. Fekete • szárnyuk verdeste a felhők fehér peremét. A kis sas elragadtatással nézte a végtelen magasból a hegyek csúcsait és mély szakadásait. Komor, de csodás kép tárult a szeme elé.

Azután leszálltak s az öreg sas kioktatta az ifjút, hogyan szerezze meg a táplálékát. Ezzel megtette utolsó apai kötelességét is és magára maradt. Próbált még élni, repülni, de nem birt igazában. Meg volt mérgezve a lelke, tönkre ment az emberek közt. Nem talált többé megnyugvást a sziklák hazájában sem. Idegenül érezte magát ott, mert az emberek közt volt már.

Egy napon elbúcsúzott a fiától és egy tátongó sziklahasadék fölé szállt. Fölszakgatta óriás karmaival önön mellét s kitépte a szivét. Forró vére piros sugárban szökött ki és megfestette a sötét hasadék falát. A sas üvegesedő szemmel nézte a saját vére hullását s egy jajszó nélkül lehanyatlott a feneketlen mélységbe s örökre eltűnt mindenkinek a szeme elől.

Sírja felett vad örömmel búg olykor a vihar. Harsogó, megrázó dallamait a dicsőségről emberi elme soha meg nem érti, tán meg sem hallja.

Scanned by CamScanner