Székes-Fejérvári Naptár, 1905 (33. évfolyam)

Szépirodalmi rész

I

— 64 —

— Üssük agyon a gazt! — ordította egyhangúlag a megsértett tanács s valamennyien rárohantak. A sas csak nézte a nekibuzdulást s csak hallgatta az üvöltést; de hogy nekijöttek, most már lecsapott közéjük s kegyetlenül megtépázta bűnös fejeiket Legjobban a bíróét, a ki vérző arccal bukott a földre.

S mikor végzett mindannyiokkal, hazament. Otthon elmondta feleségének, hogy mit tett. Az asszony remegve hallgatta szavait s magáról megfeledkezve, könnyezett.

— És megölted a bírót? Oh Istenem, te oly összeférhetetlen vagy, maholnap a faluban sem lehet maradnunk. Mond, mond, meghalt a bíró?

A sas indulata most érte el a legnagyobb fokot. íme, a párja, a kiért elhagyott mindent, a kiért lejött a völgybe, a szűk kunyhóba, az is csak olyan, mint a többi; hazug, képmutató ravasz. Elérte tehát a legnagyobb csalódás is. Villogó szemekkel tekintett az asszonyra és a legnyugodtabb hangon felelt:

— Meghalt. És meg fogsz halni te is.

Az asszony, a ki az ura szemébe tekinteni mert, elájult, mert látta, hogy igazat mondott. A sas nem hazudik: megfogja ölni. Haloványan feküdt a padlón, mintegy letört, kövér virág.

A sas szive egyszerre mégis lehiggadt, megállt az asszony felett és igy szólt:

— Mégsem öllek meg, mert szerettelek. De hűtlenségedért, melyet már szivedben hordasz, meglakolsz: elviszem a fiamat és visszamegyek sziklás hazámba.

Amint mondta, úgy cselekedett. Ölébe vette fiát és indult.

Mire, kiért, távolról már hallotta a zúgást, kiabálást. Jöttek a felbujtott falusiak bottal, kaszával, vasvillával.

— Megöljük a sast. Megöljük! Bántani merte a bírót, az egyetlen igaz emberünket.

A menet élén jöttek a vérző fejű, megtépett esküdtek, a kik felbőszítették a népet.

De a sas már szárnyain lebegett, szállt fönt a szabad magasban. Amint letekintett a hullámzó, dühös tömegre, keserű gúnnyal szavalta magában:

— Szegény emberek! *

A kopár sziklák, melyeken született, hidegen fogadták a visszatérő sast. Csend volt a zord birodalomban, legfeljebb távolról egy-egy éles vijjogás hasította meg a levegőt. A sas letette a fiát s hosszasan bámulta a gőgös, magasba nyúló csúcsokat, a melyek azonban mégsem oly szívtelenek, mint az emberek. A fia szótlanul ugyanezt cselekedte. Mikor az öreg sas rátekintett, észrevette, hogy a szeme szokatlan fényben ég. Tetszett

Scanned by CamScanner