Székes-Fejérvári Naptár, 1904 (32. évfolyam)
Szépirodalmi rész
73 — De igen. És sirt. Én láttam könnyeit és tekintetét, melylyel mondani látszott: »Bizony csak kenyér s ezzel meg kell elégednetek!« De miért sirsz, Farkas? — Hogyne sirnék, mikor te is sirsz. aztán mikor száraz kenyeret kell enni reggelire. — Szegény fiú! — szólt részvéttel a kis lány. — Csak soha nagyobb bajod ne legyen. Hát miért nem eszel? — Nem vagyok éhes. A kis leány keblére vonta öccse fejét, megsimitá haját, csókot nyomott homlokára és igy szólt: — Farkas, én mondanék neked valamit, de attól félek, hogy nem érted meg, mert még kicsi vagy hozzá. — Ohó! — kiáltott fel egyszerre a fiú, sértett önérzettel, — kicsi? Akkora vagyok, mint te. — De ifjabb vagy. Hanem hát jól van. Segíts tehát gondolkozni, hogy mint segíthetnénk szegény szüleinken. — Hát segíthetnénk valamiképen? — Talán. Jer, imádkozzunk. Az imádságban isten bizonyára küld valami jó gondolatot. — Vagy szent Nepomuk, védszentünk, — mondá bizóan a fiú. — Friderika te, imádkozzam hozzája? — Természetesen. Mindketten letérdeltek és oly komolyan elmerültek az imádkozásba, hogy egy magas, meggörnyedt termetű jóságos arcú és nemeskülsejü öreg urat, a ki az erdő szélén egy fához támaszkodott, nem vettek észre. Kis idő múlva Farkas hirtelen felkiáltott: — Ah testvér, gondoltam valamit. — Már? — szólt a kis leány. — Ezt bizonyosan szent Nepomuk súgta a füledbe. — Már én nem tudom ki súgta, csakhogy megvan. Te tudod, hogy némi tehetségem van a zongorajátszásra. Ha anyám nem mondta volna, hogy nem szabad hiúknak lennünk, állitani merném, hogy nem rosszul komponálok. Te pedig Friderika, ámbár nem vagy oly erős, mint én, korodhoz képest szintén nem játszol rosszul. Azt gondoltam tehát, hogy egy szép reggel elkezdünk vándorolni, aztán vándorlunk, vándorlunk ameddig csak lehet. Valahányszor egy várhoz érkezünk, én mindig a zongorához ülök. — Kérdés, hogy lesz-e zongora? — Mintha nem volna már mindenütt a világon! Mondom tehát: én a zongorához ülök, te énekelsz, s mindenki el lesz ragadtatva. Megölelnek, édességekkel és játékszerrel halmoznak el, mi azonban nem veszünk el semmit, hanem azt mondjuk: »adjatok pénzt, hogy apánknak, anyánknak vigyük.« Scanned by CamScanner
