Székes-Fejérvári Naptár, 1904 (32. évfolyam)
Szépirodalmi rész
72 megfutamodtál. S most semmiről sem akarsz tudni, pedig látta ezt egy lélek, a ki ismer. — És Jóska hosszas faggatás után beismerte, hogy szóról-szóra igy volt. Csak azt szerette volna tudni vallomása végén, hogy ki látta hát mindezt? — Az, a ki mindent lát, Jóska! — felelt a biró. Mindennek pedig az öreg rabbi volt a kieszelője, a ki később a következőket mondta a gyógyuló Guttmannak: Tudod-e, fiam, mikor visszafordultam s nem akartam utazni a Jóska kocsissal? — Hogyne tudnám! — De azt nem tudod, hogy miért szeszélyeskedtem akkor, a minek te akkor különben örültél. Hát ez a Jóska megijesztett azzal, hogy azon a fordulón, a hol a feszület áll, a hol a kocsi majd csak hogy bele nem ütődik: keresztény létére le nem vette a kalapját, még csak meg sem látta. Nos, gondolám, ez nem lehet jó ember; ezzel én útra nem kelek. Visszatértem és — igazam volt. Mozart gyermekkorából. Az 1762-ik év ápril havának egy szép reggelén volt, hogy két gyermek — egy körülbelül tiz éves leány s mintegy két évvel ifjabb fiú — Koholec szőlős-halmairól leszállt, melyeknél a hatalmas Moldva hömpölyög. A helyett, hogy a fiatalság vidor könnyelműségével szaladgáltak és ugráltak volna, a két gyermek komolyan ment, mint két meglett ember. — Szomorúaknak látszottak. Öltözetük szegénységet árult el. A kis leány szoknyájának színe fakult, a kis fiú felöltönyének könyökei foltosak voltak. Az öltönyök tisztasága azonban, s a gondosság, melylyel a szép gyermekek haja fésülve, arcuk és gyöngéd kezeik megmosva valának, szerető anyai kezekre engedtek gyanittatni. A szerető anyai kezek nyomai mindig meglátszanak a gyermekeken. Mindketten egy-egy darab fekete kenyeret tartanak kezükben, de nem ettek belőle. Midőn az erdő széléhez értek s épen be akartak lépni a homályos árnyak alá, a kis fiú megtörte a csendet, melybe eddig mélyedve voltak. — Nem vetted észre Friderika, mint sóhajtott anyánk, midőn ma reggelinket átadta s én durcásan mondtam: »Csak kenyér?!« Scanned by CamScanner
