Székes-Fejérvári Naptár, 1903 (31. évfolyam)
Általános rész
87 — Megálljon, még hátra van a mesém vége. Tehát szegény Afrodite próbát tett még több gavallérral. A számukat nem tudom, elfelejtettem azóta, hogy a mesét a dadámtól hallottam. Csak annyit tudok, hogy tiz közül, ha egy akadt, a ki feláldozta hiúságát a szerelmének ... Az istennő elkeseredve szállott vissza az Olympusra a földről, a hol oly szomorú tapasztalatokat tön a férfiak diszkrétiójáról . . . Boda sértődötten állott föl: — Asszonyom, tehát azt hiszi, hogy én is . . . — Én csak azt hiszem — felelte jókedvűen a szép asszony — — hogy szerencséjük a férjeknek, hogy a gavallérok annyira szeretnek a hódításaikkal dicsekedni. Ha a gavallérok mind igazán diszkrétek volnának: sokkal kevesebb erényes asszony volna a világon . . . Hanem most már sietek vissza a terembe. És mielőtt udvarlója felelhetett volna neki, már eltűnt a fák között a kivilágított, zengő bálterem felé. A Rózsa. Irta: Buday László. Volt egyszer egy rózsa, a ki sokat hallott arról, hogy a szerelem az emberek közt is ép oly divatos, mint náluk a virágoknál. Az üvegházba ezt a hirt egy cyclamen hozta. Mikor teljes virágjában volt, elvitték egy menyasszony szobájába. Ott kibontogatta sorra a bimbóit, éber szemmel megnézett mindent s ahogy nagy nevetve bevallotta, hallgatózott is folyton. Aztán a virágai elhervadtak, cyclament visszahozták ide, a menyasszony szobájába pedig lobéliákat vittek. A cyclamen — mint afféle túlságosan nemesitett, büszke, érzéstelen virág — nagyon lenézőleg nyilatkozott a szerelemről. A boldog szerelmet kinevette; a boldogtalant kicsufolta; gúnyos, czinikus modorával egészen föllázitotta az üvegház lakóit. — Én nem tudom milyen érzés az a szerelem — mondogatta, — csak azt látom, hogy ostobaság, hiábavalóság. Ó — nem hiábavalóság, — sóhajtott a kis rózsa. — Lopva odanézett az a bokorra, de az észre sem vette; a nymphea regiát, ezt a büszke, exotikus szépséget ostromolta éppen vallomásaival. _ Oly csillagok vagyunk, mik egymást kergetik, — szakadt föl a rózsa kebléből a sóhajtás. — Látom, én már nem leszek soha boldog. Akkor a liliom, ez a kenetteljes virág, a ki tőkét kovácsolt magáScanned by CamScanner
