Székes-Fejérvári Naptár, 1903 (31. évfolyam)

Általános rész

85

Bodanos ismerte már Afroditét Ohidias remekéből. De e perczben úgy találta, hogy Ohidias közönséges kontár, a ki nem méltó egyébre, mint hogy örökké csak durva kőkorsót faragjon.

Elvakulva vetette magát Olimpusz legparányibb lábacskái elé:

— Istennő! Olyan vágy gyuladt föl a lelkemben, a mely csak kárhozata, vagy legnagyobb üdvössége lehet egy halandónak. Szeretlek, Afrodite és azt akarom, hogy az enyém légy. Mit kívánsz? Gazdag vagyok és hatalmas. Ha akarod hadat vezetek az Olympus ellen, letaszítom onnan Zeust és a gőgös Hérát és téged teszlek meg az Istenek királynőjének . . .

Afrodite mosolygott. Mosolyából gyöngéd rózsás pir derengett a szentélyben: a halovány leheletszerű rózsapir, mint a friss hajnalfény reszketett a galambok hófehér tollán.

— Nem haragszom vakmerőségedért halandó Asszony sohasem haragudott még meg ezért igazán, ha szerelmes epekedésseí betörtek hozzá. Sőt mi több: vártalak is: hiszen láttam, hogy napok óta itt kóborolsz a ligetemben, melynek lombjai sóhajtásaidtól lengenek.

Bodanos szive reménykedve dobogott. Az istennő nagyon is kegyesen bánik vele.

— Abban azonban tévedtsz, ó halandó — folytatta az istennő — ha azt hiszed, hogy Afrodite szivét fegyverekkel meg lehet hóditani. Afrodite nem vágyik hatalomra. Nem irigyli Hérát gőgös királyi székén. Afroditénak nem kell egyébb, mint egy árnyas liget, egy forró lázas tekintet és egypár édesen elsuttogott szó . . .

És az istennő pirulva fordul el a gavallértól, a ki tulboldogan ugrott föl térdeiről.

— Afrodite, édesem! — kiáltotta és meg akarta ragadni a Istennő kezecskéjét, hogy csókjaival halmozza el.

De Zeus leánya visszavonta tőle a kezét és most már több komolyság és szigorúság volt a hangjában, midőn igy folytatta:

— Meghallgatom kérésedet ó halandó, és oly boldoggá leszek, aminő boldog nem volt még senki az Eliziumban sem. Azonban egy feltételt szabok eléd. Te minden este bekened homlokod e kenőcscsel és Iát4

hatatlanul suhansz a templomomba; s ha jő a rózsaujju hajnal, észrevétlenül osonsz haza ismét. S a világban is hallgatsz az éj drága titkairól: senkinek sem szabad tudnia, hogy maga a szerelem istenasszonya üdvözít a kegyével. Mert ha csak egy szempillantással sejteted a titkot: nemcsak elveszted azonnal a boldogságot, de isteni hatalmamnál fogva rögtön le- taszitlak Tartarus fenekére . . .

Bodanos esküre emelte a két ujját. Arczán tiltakozó felháborodás ült: hogy tud ő róla az istennő ilyen lovagiatlan eljárást feltételezni?

— Megállj! — fogta meg a kezét Afrodite. — Még nem fejeztem

Scanned by CamScanner