Székes-Fejérvári Naptár, 1902 (30. évfolyam)
Szépirodalmi rész
96 Itt a hegyen túlról a varjuvári molnár lánya vagyok. Jó tszakát! Dicsértessék a Jézus! — Midörökké, vigyázzon ám magára, baja ne legyen, vigyázzon, Isten áldja, Isten vele! Egyszerre mintha egész sötét éjszaka borult volna elméjébe, befutott, ledobta magát a kő ágyára, őrült gondolatok kergették egymást agyában. Szeretett volna futni azután a leány után, de egész béna lett minden tagja és nem volt tisztában önmagával . . . Addig hánykolódott és addig töprengett zavaros agyával, mig eszébe jutott az a másik, ki most valahol vígan él, — Erazmus pedig lassanként valami kellemes elégtétel-félét kezdett érezni, a mi nála most egész természetes volt . . . Egyszerre fölugrott ez a szürke emberke — hiába huhogott bagoly madara — felkorbácsolt nyugalmával neki vágott az erdő sűrűjének — Varjuvár felé. Már öreg este lett, hogy odaért . . . Zúgott, zörgött a malom és vidán beszéd meg gyönyörű dalolás hangzott ki az útra »Erdő erdő sűrű erdő árnyába, bus gerlicze búslakodik magába ...« És ez a busnóta még jobban tépte a remete szivét, mert ez az »ő hangja volt. Valami határtalan vágy és mélységes érzés nehezedett lelkére, szinte fojtogatta szegény Erazmust, remegett egész testében, a mit pedig a künn lakó emberek edzettebb lelkülete nem igen tűr meg; szeretett volna szegény berohanni, leborulni elejbe és ellenkezőjét prédikálni mindannak, amit még nem rég magyarázott — most ott a lába előtt a varjuvári molnár Juliska leányának. Sötéten maga elé nézett Erazmus, a homlokához kapott és — belépett a pitvarba . . . Köszöntötte e homályban levőket, de őt csak nehezen ismerték fel a tágas konyha félhomályában, a mi csak előnyére volt, mert hamarosan nem tudta, mit szóljon, hogyan mentse magát! »Erre vitt az utam kérem ássan. Nagyon kimerültem a sétától, látogatásoktól, a fejem is nagyon zúgott ... de tetszik tudni, hűvös forrásvizet nem mertem inni, ... hát instálnék csak egy pohár vizet!« Ejnye, Eráz úr, milyen szerencsénk van? Tessék beljebb! Egy vendégünk van már, most lesz kettő, a kit szívesen látunk, akad ám az én apámnál más is, nem csak viz, üljön le kérem ide középeit, épen most beszéltem magáról, milyen szépeket mondott ma. Tessék egy pohár bor! . . . Igaz is ám, nem ismeri Károlyt, ime la, az én vőlegényem! ő ma vendégünk! »Örvendek . . . köszö . . . nőm, köszönöm . . . mert megárt, nem szók . . . tam hozzá.« Akadozó szavai "közben tántorogva kelt fel a szegény remete, kellemetlen helyzetéből. »Köszönöm. Jó étszakát! Kérem csak úgy Scanned by CamScanner
