Székes-Fejérvári Naptár, 1902 (30. évfolyam)
Szépirodalmi rész
95 magányos, elátkozott ember — egy ostoba bagolylyal. De ne felejtsük el, hogy e mellett szegény Erazmus czéltáblája volt a sorsnak, jött egy harmadik forduló, a legkegyetlenebb; — mert a remetének csöndjét végleg megzavarta a várjuvári malom zúgása . . . Aztán az a meleg, érdekes tekintet, mely a magyarázatokat és az öregeket kisérte, vagy pedig kifelé messze révedezett, — egyszer csak kezdett bizonytalan és titokzatos lenni, sőt ott közel a barlang szájánál valakiével nagyon összeakadt — végzetesen. A remete élete meg volt pecsételve, a biblia nem segített. Consummatum. És ennek a sorját akarom elmondani. Gyönyörű őszi vasárnapon történt, mikor úgy is sok ember ráér, de a buzgó Mária-napi bucsusok is mindenfelé jönnek-mennek. Ép olyankor, mikor az ember nem is tudja miért, csakhogy képes lenne belehalni abba a szép csöndes őszi napsugárba, mely most szinte szeremes volt a gajai erdő remek csöndjébe, melybe csak a lepergő sárga levél neszeit kicsit, meg Erazmus szenvedélyes szava, ahogy még nem magyarázott soha sem. Sokan is hallgatták. Épen szikrázva nézett végig a jelenlevőkön, már egy kemény mondásba kapott Még a szent is napjába hétszer . . .« s a vége torkán akadt és homlokához kapott a remete. Bizony nagyon közelébe került valaki, a ki megölte őt hamarosan a szemével, a megjelenésével. Erazmusnak nem volt ereje hátrafelé küldeni a fiatal jövevény. Már nyújtózkodott kivtil az alkony, és ő még beszélt, ötölve-hatolva, szavából tekintetéből eltűnt a régi erő. A vén »istóriás« Pinke, a ki falusi meséket árult a bodajki piaczon, hamar észrevette ezt, gyöngén meglökte élete párját .»te anyjuk, mit szólsz ehhez, vagy nagyon szépen beszél az Eraz ur, vagy félre beszél, aztán este is lesz már, ilyen soká ő nem szokott szavallani!« Persze az a valaki egész közel még mindig ott állt és a remete izgatottan beszélt tovább, a mint pedig még egyszer összeakadt az a két tekintet, hosszú kinos csönd állott be; Erazmus el kezdte törülgetni verejtékét, a nap meg már vérvörös szint öntött még látszó keskeny karimájával a hegyek tetejére, midőn egyszerre felólszt a bagoly kissé éles, de mélyen búgó huhogással. Mindenki megrezzent. Istóriás Pinke kezéből leesett a pipa, eltörött, de nem mert szólni, csak szárazán köhögött . . . Erazmus ekkor hamarosan elbocsájtotta hallgatóit — Isten nevében, de nem állhatta meg, hogy egész nyíltan szinte szivrepesve ne fogjon kezet búcsúzóul azzal, aki előre került az öregek közé és összetörte az ő erdei nyugalmát, örök átkot hozott életére . . . Hiába huhogott rémségesen a bagoly, a remete ki is kisérte és lángoló tekintetét hosszan rajt felejtve, szinte remegett az ajka amint szólt hozzá: — Nagyon szép volt leikecském, hogy eljött, — mondá — hogy hívják, kinek a lánya? Scanned by CamScanner
