Székes-Fejérvári Naptár, 1902 (30. évfolyam)

Szépirodalmi rész

80

Össze-omlott a szép fal, ép úgy mint a szegények gunyhója. S az iszapos

viz halkan locsogva jár ki be az omló falakon.

A népség menekül, hanem a pénz, vagyon, penészedik a viz alatt.

Meg nem találják többé még csak a romját sem.

Öreg Vetró Pál ott a csónak hegyén csak nézett a vizbe, aztán hirtelen szédület fogta el, a vér a fejébe szökött, meg se tudták fogni hirtelen. Kéznél volt a csákány, azzal halászták ki. Hanem szegény egészen megzavarodott. Vissza akart ugrani a vizbe, mert úgymond, őt a szűz Mária hivja, a szűz Mária, kit elcsukott a háza padlásán s most ott úszik.

Lekötötték Vetró Pált, a felesége pedig rimánkodott, hogy bizony igaza van urának. Szűz Mária szép képét elvitte a viz, vagy pedig ott van a romok között.

A hajóval épen szárazát értek. A népséget lerakták, kocsin mentek tovább. Be is esteledett. A köd ritkult, a halovány csillagfény keresztül tör rajta s ott rezgett a viz színén, meg az öreg Vetró Pál arczán. Utolsó kívánságát teljesitik, a beomlott falak közt keresgetik, vele Szűz Mária képét.

Ő maga csendesen alszik a hajó fenekén, az asszony imádkozik a könnye hull csendesen.

Viz, sik viz van mindenütt. A hajós-legények bámulnak belé, egy mintha látná már a boldogságos szüzet, ezernyi csillag ragyog a ruháján. Hullám játszó fodra volt . . . Apró, sötét pont rajzolódott a szürkeségben, a szem szinte libegni látta, aranyszin sugár fonódott körülötte.

Az egyik hajóslegény oldalba bökte a másikat:

— Az ott talán, az a Szűz Mária, — angyalkák gyertyát gyújtottak körülötte . . .

Közelebb, közelebb siklott a hajó, nagyobb lett a fekete pont. Apró házikó ajtain ömlött ki a világosság, az ár a fűzfából font kerítést nyalogatta.

Fehér leány térdepelt odabent. Valami megdicsőült magasztosság ömlött le az arczán, a mint az előtte álló képre tekintett, melyről biztatólag mosolygott rá minden világok legszebb, legjobb Asszonya.

Odatalált ahhoz, ahol tudta, hogy szívesen látják.

Szegény Alinka, ott hagytak az emberek, ugyan ki is gondolt volna a boszorkány sziget mögött, messze a városon túl arra a kicsi pusztára s czigánylányra. Az ár lassan bekúszott volna hozzád a sövényen, elnyelte volna a házat, téged, mindent, — de jól jártál, hogy a te hited, a te reményed nagyobb volt mindeneknél . . .

. . . Öreg Vetró Pál elmehetett a másvilágra csöndesen s évek múlva, nyájas őszi napsugár képében tán az ő megdicsőült lelke járogatott el ahhoz a szelid, boldog asszonyhoz, a ki a csodatevő szűz Mária képe előtt szokta imádkozni tanítani a kicsi gyermekét, a legifjabb Vetró Pált.

Mányiné Prigl Olga.

Scanned by CamScanner