Székes-Fejérvári Naptár, 1902 (30. évfolyam)
Szépirodalmi rész
77 • • Örökség. i. A ki most látja, tán el se hiszi. Pedig úgy volt. A viz elébb elvitte az alsó várost, azután befutott a felsőbe, oda, a hol most azok a szép paloták emelkednek. Fehér taraja volt a sárga hullámnak s az ég aljaössze- csókolódzott vele a látóhatár szélén. A fák sudarai is alig látszottak már ki belőle, viskó, ház összeomlott. Itt-amott libegett egy-egy korhadt gerenda, tetőről lecsúszott mohos nádkéve, szú-ette ajtófélfa, majd meg egy piros muskátli-virág letört ága. Csendes boldogság hirdetője lehetett valamelyik barátságos kis ablakban, most bántó volt még a szine is, az égő piros színe. Szürke volt az ég, finom, apró ködpárák szállongtak a levegőben, két lépésnyire eltakarták egymástól az embereket. Mintha már élve rájok terítették volna a szemfedőt. Csendes is volt a város, mint a halottak országa. A ki tett azt is szótlanul cselekedte. Kifogytak már az imádságból is. — Még azt a két gyereket! — kiáltja harsány hangon a város főbírája, Vetró Pál, mert ő maradt utolsónak a menekülők között. A mentő emberek szótlan felpakolják a sápadt fiút, vaczogó leányt, azokkal már csak nem lesz nehezebb a megterhelt tutaj. A népség összebújik rajta, az evezők lassan csapkodják a vizet. Félóra múlva jön a másik hajó. Arra a megmaradt bútort, miegymást is fel lehetett pakolni. Az asszonynép csomóba köti az ágyneműt s czipekedik. Sóhajtva néz vissza az elhagyott ház tájékára, melynek a roskatag, kidőlt, bedőlt falain szabadon jár ki s be a hullám. Erőszakos vendég, a ki nem kérdezi, szaba-e, hanem még a gazdát is kiparancsolta tulajdonából. A főbíró, Vetró Pál holmiját az utolsó hajóra tették fel. Így parancsolta. A főbiróné, — sápadt képű, reszketeg öreg asszony, — sietve kapkod össze egyet-mást, ami a legkedveltebb s a mi hirtelen eszébe jut. A por- czelánkancsót a festett rózsákkal, azzal köszöntötték fel őket a lakodalmukon. Szép emlék, kedves emlék. Az üveg alá rámázott fehér viasz virág koszorúja is megfér vele könnyen, no meg aztán a Pali fiú főkötőcskéje, az első sor írása. . . . Vetró Pál szinte már a türelmét veszti. Hiába, a férfi-ember csak nem sok értéket tulajdonit az ilyesminek. Legott indult a hajó s most még csöndesebb lett a város. Halkan locsogott a viz, a sirályok ott kóvályogtak köröskörül, azok vijjogtak időnként. Vetró Pál ott üldögélt a csónak hegyén. Azon gondolkozott, hogy Scanned by CamScanner
