Székes-Fejérvári Naptár, 1898 (26. évfolyam)
Szépirodalmi rész
64 — Ahá! a pesti levél! Jancsi bátyánk oly tisztelettel tekintett rá, mintha minden perez- ben báránybörsüvegét készülne megemelni. Büszkén lépett be Galambos biró uram udvarába. — Adj Isten — mondá, nagy süvegjét leveve, a bironénak, — Fogadj Isteni — Hát mi újságot hoz Jancsi bátyánk? kérdezé biróné asszonyunk, ki két erős öklével ugyancsak pufogtatta a kenyérre való tésztát, mig fogadott leánya, Erzsiké, piros arczczal ugyancsak siirgött-forgott a tűz körül. — Erzsikém, szentem! Eredj csak apádért, ott lenn van a szől- löben, mondd, hogy levél érkezett. Siess lelkem. Jancsi bátyánk egyik csücskénél íogta a levelet és a biróné asz- szony felé sanditott, ki tettetett közönnyel gyömöszölte tovább a tésztát, bár meglátszott rajta, hogy ez a levél fúrja az oldalát. Jancsi bátyánk jónak látta elsütni a nagy ágyút, s azért mintegy akaratlanul bugyantotta ki szájából: — Hm, hm! pesti bélyeg van ráütve! —• No de már erre a szóra Galambos biróné asszonyom sebtében, a hogy bírta, odamázolta tésztás ujjait a sütő-teknöhöz s úgy neki ment szegény Jancsi bátyánknak, hogy szinte eldöntötte. Ejnye, lelkem — teremtette! hát mért nem szólt mindjárt! — Oh te jó Istenkém! Hát Pestről jött a levél? Oh! hogy áldja meg az a jó Isten kendteket mindkét kezével! — Üljön csak le szaporán! Nézze ide a lóczára. — He nem, mit is mondok, jöjjön csak be ide a tiszta szobába s aztán ideüljön az én térjem karosszékébe. így ni! Szegény Jancsi bátyánk az ép oly sok, mint szapora szavaktól nemcsak, hogy szóhoz nem fért, hanem csak azon vette magát észre, hogy a karos székben ült. \ Ejnye, ejnye Jancsi bátyánk, hát miért is nem szólt mindjárt? Ugy-e éhezik? Oh szegény ! Tán biz mig Pestről jött, nem is evett s tán nem is ivott. Jaj Istenkém, hát hol is van az a jó papramorgó? Na várjon, mindjárt meg lesz minden. # Nem tellett be egy-két pero» s Jancsi bátyánk orrát a finom káposztásrétes és a jó papramorgó illata már is csiklandozta. No igyék is egy-két kortyot, meglássa, nem árt meg! Jancsi nem igen kináltatta magát, hanem hiven is teljesitette azt. Igaz, hát a levelet meg nem is adta ide. Adja csak ide szaporán* — Oh Istenkém, ez a levél az én drága, egyetlen fiacskámtól van, az én jó Andriskámtól! Alig vévé át a levelet, már künn is volt az ajtón, s azt folyton csókolva, férjét hitta. Scanned by CamScanner
