Székes-Fejérvári Naptár, 1896 (24. évfolyam)

Irodalmi rész

vébe, elannyira, hogy az nélküle már nem is lehetett, éjjel nappal róla gondolkodott. Kis báránykáit már most soha sem itatta a Duna vizéből — hanem mindig a forrásra hajtotta azokat. Ha kertjében volt minden virágban a szép vadászt látta, minden gondolata az ifjún csüngött,

Egyszer halamon szokásánál későbbenjött a forráshoz. Demintijedett meg, midőn látá hogy a leány sir és kezeit kínosan tördeli „mi bajod lett édes angyalom, kerdé résztvevő nyájassággal tőle, — Anikó felpillantott vadásza nyakába borulván: „oh én boldogtalan leszek egész életemre, oh én nekem végem van,“ csak ezt zokoghatta, fejét az ifjú mellére hajtván.

„Talán apád szólt valamit ? Kérdé Salamon nyugtalanul“ „nem nem zokogá Anikó -- hanem korsóm, az én édes korsóm — —“ „Eltörted?“ Oh bár inkább törött volna el, legalább cserepeit szedhetném össze, talán mégis boldogságomat einem veszteném; de igy — oh én szerencsétlen oh én boldogtalan leány! „Szólj nyugodtabban édes kedvesem, csillapodjál előbb, s aztán beszélj,“ szólt Salamon, s lecsókolá a leány könnyeit. Anikó nyugodtabb lett. „Lásd — mondá — itt ültem és reád vártam, de te sokáig nem jövél már szomorkodni kezdtem, s vizet meriték midőn ott a bokor mellől egy fogoly, vagy nem tudom mi felrepült s ijedtemben a vizbe ejtém korsómat.“ Hiszen azon lehet segiteni, a forrás csak nem lesz feneketlen mond Salamon és egy hosszú póznát vág az erdőben, vele a korsót kihúzandó. De hamar mást gondolt magában. A körülmény kedvező a leány balga, s akaratomra simulóbb mint repkény a tölgyfához mondogatta magában, s mintha valamely iszonyú szándékra tökélte volna el magát — egész idegzete megrázkodék.

„Anikóm! kedves Anikóm mondá a leányhoz fordulva nagy nyájassággal — szaladj te haza más korsóért, nehogy atyád hibádat megtudja, én is addig elmegyek és horgonyt hozok magammal. Azután kedvesem, ha majd atyád alunni fog jöjj ide akkor bátran halászhatjuk, vagy talán addigra magam is kiveszem az elbukott kincset, s vele megvigasztallak.“ A hiszékeny leány úgy is tőn, mint vadásza mondá. Midőn apja lefeküdt kilopódzék a szobából s a forráshoz siete. De ott csak uj panaszra ► kelle fakadnia, mert kedvese ugyan ott volt, de állítása szerint a forrás feneketlen vala, s a korsó örökre elveszve!

Anikó ezen hirre kezdetben vigasztalhatlan lett, de az ifiú mindinkább vigasztald, sőt megígérte neki, már most bizonyosan, hogy mindjárt holnap maga megy d Imre gazdahoz Anikó kezet kérendő, akkor haza viszi Öt s fogadja hogy boldogságának semmi baja sem leend.

Ezen vigasztaló szavakra Anikó nyugodtabb lett. falamon öt megához voná a pázsitra, s oly szépet beszélt jövendő boldogságukról, hogy a leányka mindent feledett, hiszen kedvese karjain csüngött aki öt boldoggá teendi! a suttogó szellő csókjaiba vegyült a bujdosó hold szerelScanned by CamScanner- 66 -