Székes-Fejérvári Naptár, 1896 (24. évfolyam)
Irodalmi rész
30 Ugy van: ezer éve, hogy Árpád megállóit, S azt mondta: „Magyar nép, ez a te országod* — Hej szörnyű nagy idő egyezer esztendő! Egyik nemzet élvész, a másik meg megnő. Háborúk viharja elsöpör sok népet .... No, mivélünk nem birt se tatár, se nemet. , Duna-Tisza mellett, lám ezer év óta Hol vígan, hol búsan, de magyar a nóta. Hogyne ülnénk hát meg ezt a dicsőséget, Hogyne mutatnánk meg mindenféle népnek, , Hogy még áll Buda, és élünk mi erőben: Nem vénültünk meg az ezer esztendőben. Csapunk nagy áldomást, minő soha nem volt. Örömünk zajától visszhangzik a mennybolt. Hajóink zászlósán járják Tiszát, Dunát, Megnyitjuk Budapest százötven kapuját, Kirakjuk kincseink a világ elébe, Mit bírunk, mit tudunk, lássa minden népe. S lássa, hogy rózsákon élünk és nem tüskén, Száznyolczvankét napig ünnepelünk büszkén. Hat év óta készül már Pesten előre A nagy kiállítás a város-erdőbe. Béztornyu paloták márványnyal fehéren Csillognak a város lombos erdejében; Béztornyu paloták, faragott kővárak, A miket őriznek vasból vert sárkányok. Kinek lába megbir százezer szobával, A gyönyörű tavon forgó hid visz által. De nini legélsőbb nem palotát érünk, Hanem sátorokat. Byenekben éltünk, Mikor Ázsiából kivezérlett Árpád, Itt ki-ki meglátja fejedelmi sátrát. S benne Lehel kürtjét, mely néma volt eddig, De most megszólalt, hogy a hazát ünneplik. Hát még egy nagy képen, mint a valóságot ügy meg lehet látni népével Árpádot, És csatázó hadát, a mint küzd a szlávvál. Fesztig Árpád festé két jó barátjával. Scanned by CamScanner
