Székes-Fejérvári Naptár, 1894 (22. évfolyam)

Irodalmi rész

70 —

A Mari hugocskám.

Máli néni ezalatt fölhozta az uzsonát. Egy kis kávét, jó bivalytejet és tepertős pogácsát.

— Egyél öcsém, mig a vacsorát elkészítem. Mert biz az lassabban * megy, mióta lányom nincsen, a ki segítene.

— Az igaz, nini! Hol van az én Mari lmgom ?

— Hát nem hallotad, rossz ember? Hiszen már egy éve férjnél van a szegény lélek.

— Mit, férjnél? A kis Manczika! A ki az én dérdemen üldögélt a minap.

Máli néni az ő édes, meleg hangján tett szemrehányást:

— Szép „a minapu. Tizenkét év előtt! Nem szégyelled magad, gonosz csont. Ránk se gondoltál volna. Hej tizenkét év előtt, akkor még más világ volt.

r

— Es kihez ment férjhez a Marika?

— Kihez ? — mordult fel az öreg ur. — Hát azt is a császár ármádiájából vettem neki kölcsön, mint a lovakat.

— János, János — kérlelé a férjét asszonynéném.

— Hallgass, Málcsi. A mi úgy van, az úgy van. Katonatiszt punktum.

Én tettem le érte a kaucziót, punktum. A királynak is vannak eszméi, punktum.

S ezalatt mérgesen suhogtatta pipaszárát a levegőben, mintha láthatatlan alakokat ütögetne.

A palánták és a körorvos.

Vacsora előtt még körülvezettek egy kicsit a kertben. „Mig a szolgáló megterít“ monda Máli néni, — János urnák azonban nem volt Ínyére, jelszava lévén: „Minél kevesebb mozgás.“ Lomhán tipegett utánunk a bozóttal, labodával fölvert utakon. Virág sehol se volt a kertben, csak pár szamócza piroslott a cserjék közt. Távol egy nagy tábla kukoricza suhogott rejtelmesen. (Suhoghatott is, nagy titkot tudott.)

— Hát a nagy fák innen hova lettek, a miken egykor fészket szedegettem? A vasag tölgy, meg a jegenyék.

— A fa az erdőbe való, fráter — szólt János ur kordialiter, majd hozzátette kelletlenül — vagy tűzre.

— Barbár nézetek!

— Ahhoz te nem értesz. Miután az erdőbe át nem vihettem őket, először mert nincs erdőm, már eladtam, másodszor, mert ha erdőm volna se fogamzanának meg, kivágattam őket a tűzre.

— Az ugyan nagy kár volt!

Scanned by CamScanner